Jonathan Franzen - A világ végének vége

megmutatott nekem – és csak nekem – egy képet, amelyet ő
készített Chrisről és Adáról, amint egy gumicsónakban ülnek (és
Chris véletlenül épp nem vág mogorva képet, Ada pedig még
mosolyog is), a felvételről nekem az jutott az eszembe,
mennyire megörültem, amikor rájuk találtam ezen a hajón. A
képnek jelentése volt – az én számomra. Ha valaki feltenné a
Lindblad honlapjára, azonnal üres reklámmá változnék.
Végül is mi értelme volt tehát elmenni az Antarktiszra? Az én
számomra, mint útközben kiderült, az, hogy pingvineket láttam,
hogy magával ragadott a táj, hogy új barátokra találtam, hogy
harmincegy új fajjal gyarapíthattam a listámat, és hogy
adóztam a nagybátyám emlékének. Vajon ennyi megérte-e a
pénzt, ami ráköltöttem, és az égésterméket, amit a hajó
kibocsátott? Az ördög tudja. A diaporámashow azonban utólag
nagyon hasznosnak bizonyult azáltal, hogy a figyelmemet
mindazokra a lefotografálatlanul maradt percekre fordította,
melyeket a hajón átéltem – hogy például mennyivel jobb volt a
tenger fürkészése közben unatkozni és jéggé fagyni, mint
halottnak lenni. Hasonlóképp üdvös utóhatást tapasztaltunk
másnap reggel is, amikor az Orion kikötött Ushaiában, és mi
Tommal végre szabadon, kísérő nélkül barangolhattunk az
utcákon. Rájöttem, hogy az a három hét az Orionon, ami alatt
mindennap ugyanazokat az arcokat láttam, hihetetlenül
fogékonnyá tett minden olyan arcra, amit nem láttam a hajón,
mégpedig főleg a fiatal arcokra. Legszívesebben megöleltem
volna minden fiatal argentint, aki szembejött az utcán.
Kétségtelen, hogy az egyes ember azzal teheti a legtöbbet
nemcsak a klímaváltozás ellen, de a biodiverzitás fenntartása