Jonathan Franzen - A világ végének vége

indítékaimról való töprengéssel, felhívtam Henry Findert, és
közöltem vele, hogy nem tudom megírni a cikket. Sokszor
szónokoltam már a klímaváltozásról a barátaimnak és hozzám
hasonló gondolkodású környezetvédőknek, de ezek a
prédikációk is csak olyanok voltak, mint az internetes
szócséplés általában, ami közben az embert védi a rögtönzés
szabadsága és az ismerős közönség rokonszenve. Most azonban,
hogy gondosan megformált írásművet, esszét próbáltam
alkotni, rá kellett jönnöm, hogy valójában milyen rendezetlenek
a gondolataim. Továbbá az esszéírás a megszégyenülés
kockázatát is hatalmasan megnövelte, mert ezúttal nem csupán
odavetett ötletekről volt szó, és mert az írást valószínűleg
ellenséges érzelmű közönség fogja olvasni. Henry dorgálását
követve („Akkor annál inkább...”) mindinkább afféle tűzoltónak
kezdtem tekinteni az esszéírót, akinek az a dolga, hogy
miközben mindenki futva menekül a szégyen lángjai elől, ő
egyenesen belevesse magát a tűztengerbe. Csak épp most sokkal
nagyobb fenyegetéssel kellett szembenéznem, mint anyám
rosszallása.
Könnyen lehet, hogy félbe is hagyom az esszét, ha nem
kattintottam volna már rá egy gombra az Audubon honlapján,
hogy igen, részt akarok venni a klímaváltozás elleni
küzdelemben. Tulajdonképpen csak egy kis retorikai muníciót
akartam begyűjteni az Audubon ellen, de a kattintásra válaszul
ömleni kezdtek az adománykérő levelek. Hat hét alatt nyolcat
kaptam, és mind pénzt kért, miközben az e-mail-fiókomat
nemkülönben elárasztották a levelek. Néhány nappal az után,
hogy Henryvel beszéltem, amikor kinyitottam az egyik e-mailt,