a saját képem nézett szembe velem – szerencsére nagyon
hízelgő kép volt, amely még 2010-ben készült a Vogue számára,
és a franciák sokkal előnyösebb ruhadarabokat adtak rám, mint
amilyeneket egyébként viselni szoktam, aztán kivittek egy rétre,
és látcsővel a kezemben fényképeztek le, amitől olyan lettem,
mint egy igazi madarász. Az e-mail fejlécén valami olyasmi állt,
hogy „Csatlakozzon Jonathan Franzenhez, az íróhoz, és
támogassa az Audobont”. Néhány évvel korábban, egy
interjúban, amit az Audobon címen megjelenő magazin készített
velem, valóban udvariasan dicsérő szavakat mondtam a
szervezetről, de legalábbis a magazinjáról. Csakhogy tőlem
senki sem kért engedélyt, hogy adománygyűjtésre használhassa
az arcképem és a nevem. Nem tudom, hogy nem volt-e
törvénytelen az egész akció.
Ennél sokkal nyájasabb ösztönzést kaptam az esszé
folytatására Henrytől. Amennyire tudom, Henryt a legkevésbé
sem érdekelték a madarak, de úgy látszik, valami
megragadhatta az érvelésemben, hogy a jövőben fenyegető
nagy katasztrófáktól való rettegésünk miatt nem foglalkozunk a
jelen, egyébként megoldható környezeti problémáival. Egy e-
mailben finoman figyelmeztetett, hogy talán jobb lenne, ha
kissé mérsékelném prófétai dühömet. „Az írásod sokkal
meggyőzőbb lesz – írta egy másikban –, ha nem ennyire
polémikusan fogalmazol, hanem egy kicsit megengedőbben.
Nem azokon akarod elverni a port, akik csupán azt szeretnék,
ha jobban odafigyelnénk a klímaváltozásra és a károsanyag-
kibocsátás csökkentésére. Csak épp te jobban odafigyelsz arra,
hogy ennek mi az ára. Hogy emiatt mi szorul ki a
blacktrush
(BlackTrush)
#1