rázúdítottam minden szégyenkezésemet és bánatomat. A maga
alig kisilabizálható módján azt felelte, hogy a rövid válasz
annyi, hogy ez csak az időjárás. „A közvéleményben – mondta –
van az időjárás, másrészt meg van a klíma. Te a klímát akarod
megváltoztatni, az pedig időbe telik.”
Mindegy volt, hiszek-e neki, vagy sem. Nekem az is elég volt,
hogy éreztem, van legalább egyvalaki, Henry, aki nem utál.
Azzal vigasztaltam magam, hogy noha a klíma sokkal
hatalmasabb és kaotikusabb valami, semhogy egyetlen ember
képes legyen megváltoztatni, az egyes embernek is van módja
az értelmes cselekvésre, mert megpróbálhat segíteni például
egy klímaváltozástól sújtott falun, a nagy, globális
igazságtalanság valamelyik áldozatán. Vagy egy madáron, vagy
egy olvasón. Miután az internet tüzei kihunytak, elkezdtek
megkeresni olyan gyakorlati környezetvédelmi szakemberek,
akik osztoztak velem az elkeseredettségemben, de nem tehették
meg, hogy hallassák a hangjukat. Nem voltak sokan, de nem is
kellett, hogy sokan legyenek. Mindegyikük esetében ugyanazt
éreztem: Neked írtam ezt az esszét.
Most azonban, két és fél évvel később, amikor javában
repedezik a sarki jégtakaró, Twitter elnök úr pedig épp
felmondja a párizsi egyezményt, már nem vagyok ebben olyan
biztos. Ma már bevallhatom magamnak, hogy egyáltalán nem
csak azért írtam azt az esszét, mert tartani akartam a lelket
néhány környezetvédőben, és pár jótékony célú adományt jobb