ügyek felé akartam terelni. Valójában meg akartam változtatni
a klímát. És ma is ez a célom. Osztom az esszémben bírált
emberek felismerését, hogy csakugyan a globális felmelegedés
korunk nagy kérdése, sőt alighanem az egész emberi
történelem legnagyobb kérdése. Valamennyien ugyanabban a
helyzetben vagyunk, mint az amerikai bennszülöttek voltak,
amikor megjelentek az európaiak a puskáikkal meg a himlővel:
világunk hatalmas, megjósolhatatlan változások előtt áll,
melyek többsége rontani fog a helyzetünkön. Már nem is
remélem, hogy meg tudjuk gátolni a változások bekövetkeztét.
Csak abban reménykedem még, hogy időben tudomásul
vesszük a realitásokat, és emberi módon fel tudunk majd
készülni az új helyzetre, miközben vallom, hogy őszintén
szembenézni vele, ha mégoly fájdalmas is, jobb, mint eltagadni
a valóságot.
Ha ma írnám azt az esszét, valószínűleg ugyanezeket a
dolgokat mondanám el. A végső, megjelent változat tükrébe
tekintve egy dühös, békétlenkedő madárrajongót látok, aki azt
hiszi magáról, hogy mindenkinél okosabb. Lehet, hogy ez az
alak csakugyan én vagyok, de a kép nem tükrözi a teljes énemet
- ahhoz jobb esszét kellett volna írnom. Ha jobb esszét sikerül
írnom – bár az Audubon alighanem abban is megkapta volna a
magáét, amire nagyon is rászolgált –, mások iránt, akikre akkor
szintén nagyon haragudtam, több rokonszenvet mutattam
volna: például a környezetvédelmi aktivisták iránt, akik húsz
éve nézik szorongva, hogyan fogynak a győzelmi esélyeik, mert
a szén-dioxid-kibocsátás egyre csak nő, miközben a
kibocsátáscsökkentési célkitűzések teljesülése egyre