Jonathan Franzen - A világ végének vége

úgy jöttem el Manhattanből augusztus közepén, hogy 225
dollárral adósa maradtam a Szent Lukács Kórháznak. A nyár
végét akartuk megünnepelni, meg azt hiszem, egyben az
eljegyzésünket is, ezért elmentünk vacsorázni a Victor’s nevű
kubai vendéglőbe, a Columbus sugárúton, amely V. korábbi
barátjának, egy kubai fiúnak a kedvenc helye volt. Feketebab-
levessel kezdtem a vacsorát, de néhány kanál után úgy éreztem,
mintha a babszemek megelevenednének a nyelvemen,és ádáz
szuronyrohamot indítanának. Benyúltam a számba, és egy
vékony üvegszilánkot vettem ki belőle. V. odaintette a pincért,
és panaszt tett. A pincér odahívta az üzletvezetőt, aki elnézést
kért, szemügyre vette az üvegszilánkot, eltűnt vele, aztán
visszajött, és sietősen kitessékelt minket a vendéglőből. Én
közben egy szalvétát szorítottam a nyelvemre, hogy csillapítsam
a vérzést. Az ajtóhoz érve megkérdeztem tőle, hogy
megtarthatom-e a szalvétát. „Persze, persze”, mondta az
üzletvezető, és gyorsan betette utánunk az ajtót. Mi leintettük
az egyetlen taxit, amit egész New York-i tartózkodásunk alatt
valaha is igénybe vettünk, és egyenesen a körzeti kórházunkba,
a Szent Lukácsba vitettük magunkat. Végül is egy orvos közölte
velem, hogy a seb hamar be fog gyógyulni, és nem kell
összevarrni, erre az információra azonban, meg egy
tetanuszinjekcióra órákig kellett várnom. Velem szemközt, a
folyosó másik oldalán egy fiatal afroamerikai nő feküdt egy
kerekes hordágyon, kitakart hasán lőtt sebbel. A sebből valami
rózsaszínű váladék szivárgott, de látszott rajta, hogy nem lehet
életveszélyes. Még most is tisztán látom magam előtt a .22
kaliberes lyukat – amitől mindig annyira rettegtem.