Jonathan Franzen - A világ végének vége

York-i látogatásra érkezett nagymamája elvitt minket egyszer
ebédelni, csak rám adtak egy kék blézert, bár fekete farmerban
voltam, és már mehettem is az asztalhoz.
Annál sokkal idealistább voltam, semhogy több pénzre
vágyjam, mint amennyire a megélhetésemhez szükségem volt,
és sokkal önteltebb annál, hogy irigyeljem Heislert, így aztán
számomra a gazdagok kuriózum voltak, akikben főleg azt
találtam érdekesnek, hogy egyszerre pazarlók és zsugorik is.
Amikor V.-vel elmentünk meglátogatni a másik nagyszüleit a
vidéki birtokukra, végigmutogatták a nappalijukban függő
Renoirjaikat és Cézanne-jaikat, de aztán szikkadt, bolti
süteménnyel kínáltak. A Tavern on the Green nevű
vendéglőben, ahová egyszer Bob bátyám apósa és anyósa vitt el
minket vacsorázni, akik mind a ketten pszichoanalitikusok
voltak, és majdnem akkora lakásban laktak, mint Alberték,
döbbenten értesültem róla, hogy ha az ember zöldséget
szeretne a steakje mellé, azt külön felszámítják neki. A számla
láthatólag nem rendítette meg Bob apósát, viszont észrevettük,
hogy az anyós egyik cipője szigetelőszalaggal van
összeragasztva. Heisler is szerette a nagyvonalú gesztusokat, és
egyszer például megtette, hogy egy hétvégére a saját költségére
Chicagóból New Yorkba reptette Tom menyasszonyát. A tetőtér
átalakításáért viszont csak 12 500 dollárt fizetett Tomnak, ami
körülbelül az egynyolcada volt annak, amit egy New York-i
vállalkozó kért volna a munkáért.
De az olyanok, mint Tom meg én, sosem tudják, hogy mennyit
ér a kezük munkája. Tom is csak későn jött rá, hogy akár
kétszer-háromszor annyit is kérhetett volna Heislertől, én meg