Jonathan Franzen - A világ végének vége

és rokonaik is. A Guanacastéban eltöltött napjaim alatt
rendszeresen ki-be jártam Santa Rosa bejáratán, de őrszemet
sohasem láttam. Janzen beszámolója szerint náluk sokkal
ritkább az orvvadászat és az illegális fakitermelés, mint más,
hagyományos módon őrzött Costa Rica-i nemzeti parkokban.
Janzen és Hallwachs az év felét egy kicsiny házikóban tölti, a
Santa Rosa központjától nem messze. Szarvasok, agutik,
szarkaszajkók, darazsak és majmok járnak inni a házuk elé
kiállított tálakhoz. Az évek során volt egy tarajos sül és egyszer
egy törpekuvik is, melyeket ők gyógyítottak meg, s aztán
odaszoktak a házhoz; Janzen vágyakozva jegyezte meg, bárcsak
egyszer lehetne egy csörgőkígyója. A fehér szakállú, mindig
félmeztelenül járó férfi a tornacipőjében és a piszkos, zöld
vászonnadrágjában úgy fest, mintha egy Joseph Conrad-
regényből lépett volna ki. Hallwachs, aki a trópusok
ökológiájával foglalkozik, fiatalabb nála, nyájasabb is, és jól ért
hozzá, hogy Janzen tudományos racionalizmusát közérthető
nyelvre fordítsa.
Nekem kétségbeejtőn száraznak tűntek a Santa Rosa
erdőségei, még ahhoz képest is, hogy a száraz évszakban
voltunk. Hallwachs erre odamutatott a vulkánok fölött lebegő
felhőkre, és elmondta, hogy az elmúlt tizenöt év alatt egyre
feljebb húzódtak a hegyoldalban, ami már a klímaváltozás
előjele. „Azelőtt láda söröket nyertem – mesélte Janzen –,
amikor arra fogadtunk, hogy mikor jön meg az eső. Mindig
május 15. volt a napja, ma viszont már nem lehet tudni.”
Hozzátette még, hogy az elmúlt négy évtized alatt, amióta a
tanulmányozásával foglalkozik, teljesen összeomlott a