érzéseikről, és ne csak kövessék az indulataikat. (Turkle meg
van róla győződve, hogy a rendszeres, családon belüli társalgás
„beoltja” a gyerekeket a gyengébbekkel való erőszakoskodás
ellen.) Amikor szemtől szemben állva beszélünk valakivel,
kénytelenek vagyunk tudomásul venni az illető teljes emberi
valóját, ez pedig nem más, mint az empátia első lépése. (Egy
közelmúltban végzett felmérés kimutatta, hogy az okostelefon-
generációhoz tartozó egyetemisták körében meredeken
hanyatlik az empátia képessége.) Továbbá a társalgással mindig
együtt jár az unalom kockázata is, márpedig az okostelefon arra
tanítja az embereket, hogy ettől rettegni kell, holott a türelem és
a képzelőerő képessége valójában épp az unalom által fejlődik
ki.
Turkle a társalgás minden formáját szemügyre veszi – az
önmagunkkal folytatott, magányos, belső párbeszédet éppúgy,
mint a családtagjainkkal és barátainkkal, a tanárainkkal, a
szerelmeinkkel, kollegáinkkal, hivatali ügyfelekkel, vagy a
tágabb társadalmi környezetünkkel folytatott beszélgetéseinket
- és mindegyik esetében azt állapítja meg, hogy elsatnyult az
elektronika következtében. A Facebook, a Tinder, a MOOC-
tananyagok, a szüntelen, kényszeres esemesezés, az áradó
hivatali e-mailek zsarnoksága – mind megkapják a magukét. A
könyv legmegrendítőbb és legtöbbet mondó fejezete azonban a
családon belüli társalgás sorvadásával foglalkozik. Turkle fiatal
interjúalanyai a következőképpen írják le az ördögi kör
kialakulását: „A szülők telefont ajándékoznak a gyermeküknek.
A szülőket leköti a telefonjuk, ezért nem figyelnek oda a
gyermekükre, aki következésképp a saját telefonjához menekül.