DÖGÖLJ MEG JÓ DOLGODBAN
A Földközi-tenger partján, egy egyiptomi turistavárosban,
Marsza Matrúhban járva, kimentem a helyi madárpiacra; épp a
vadgerlék és fürjek zsúfolt ketreceit nézegettem, amikor az
egyik árus alighanem észrevett valamit az arcomon, talán
öntudatlanul összevontam a szemöldökömet, és gúnyosan
odaszólt: „Maguk, amerikaiak nagyon tudják sajnálni a
madarakat, bezzeg a mások országát nem sajnálják
lebombázni.”
Nyilván erre azt kellett volna felelnem, hogy az ember
egyszerre is sajnálhatja a kettőt, a madarakat és a bombázást,
illetve hogy ha két rosszat összeadunk is, akkor se jön ki egy jó a
végén. De úgy éreztem, hogy ez a madárárus tulajdonképpen
valami olyan igazságot mondott ki arról, hogy hogyan kell
viszonyulnunk a természetvédelemhez ebben az emberi
konfliktusoktól dúlt világban, amit nehéz lenne cáfolni.
Megcsókolta összecsippentett ujjai hegyét, amivel azt akarta
érzékeltetni, hogy milyen ízletesek a madarai, én meg közben
továbbra is homlokráncolva néztem a ketreceket.
Az amerikai látogató szemében, aki ahhoz van szokva, hogy
szigorú törvények szabályozzák a madarászást, hogy senki nem
eszik énekesmadarakat, és legfeljebb csak vásott falusi gyerekek
lövöldöznek rájuk, a Földközi-tenger környékén uralkodó
viszonyok egyszerűen hajmeresztők. Évről évre százmilliónyi