védekezni kényszerülnek. De minden más állat is ehhez folyamodik, ha
olyan helyzetbe kerül, amelyben a „harcolj vagy menekülj” valamilyen
okból nem jöhet szóba.
A lefagyás egy másik alapvető fontosságú velejárója az érzéketlenség.
Ha az impalával (vagy egy emberrel) ebben a lefagyott állapotában
végeznek, nem érez sem fájdalmat, sem halálfélelmet, mialatt sorsa
beteljesedik.
Mi, emberek is rendszeresen folyamodunk a mozdulatlansághoz – az
energia befagyasztásához –, amikor megsérülünk, sőt olyankor is, amikor
összecsapnak a fejünk fölött a hullámok. Csakhogy az impalától eltérően
nekünk aztán nem megy olyan simán, hogy ebből az állapotból
visszazökkenjünk a normális állapotunkba. Hiszen éppen azok az érzések
vannak blokkolva, amelyek segítségével visszatérhetnénk a jelenbe.
Azt, hogy a normális állapotba való visszatérés az emberek esetében
nehezített, nagyon fontosnak tartom. Meggyőződésem, hogy a
traumatizálódás elkerülésében az a legfontosabb tényező, hogy a
„mozdulatlansági válasz” alkalmazása után képesek vagyunk-e visszanyerni
a lelki békénket és az egyensúlyunkat.
Hogyan tudnak a vadállatok sikeresen visszatérni a normál
üzemmódjukba?
A válasz abban a fajta spontán remegésben, rázkódásban és légzésben
rejlik, amelyet korábban leírtam. Emlékszem, hogy amikor az állatok
viselkedésével kapcsolatos észrevételeimet megosztottam Andrew
Bwanalival, a közép-afrikai Malawiban található Mzuzu Környezetvédelmi
Központ vezető parkbiológusával, ő izgatottam bólogatott és rávágta: –
Igen... igen... igen! Ez így van. A befogott állatokat csak akkor engedjük
vissza a vadonba, ha megtörtént az, amit ön leírt.
Aztán tekintetét a földre szegezte, és halkan így folytatta: – Ha nem
remegnek és lélegeznek így, mielőtt szabadon engedjük őket, nem
maradnak életben. Elpusztulnak.
Mi, emberek ritkán halunk bele, ha nem dolgozzuk fel a traumánkat,
az életünket azonban jelentősen megkeseríthetik a hatásai. Vannak, akik
egyenesen úgy írják le magukat, hogy „élőhalottak” lettek.