magas energiaszintű, felpörgetett állapotában. Ez a helyzet a fiúval. Ha nem
tud valamilyen módon megszabadulni a fölösleges energiától, az ő
szervezete még jóval azután is, hogy felépült a testi sérülésekből, úgy fog
reagálni, mintha fájdalmat és tehetetlenséget érezne. A legfontosabb kérdés
ez: mi akadályozza a testünket abban, hogy a veszély elmúltával a normális
üzemmódra álljon vissza? Mi miért nem tudunk olyan természetes módon
megszabadulni a fölös energiánktól, ahogyan az állatok?
Hogy a kérdést megválaszolhassuk, jöjjenek velem a Serengeti-
síkságra, amely ott van mindannyiunk lelkének ősi zugaiban. Képzeljük el
egy pillanatra a lekushadó gepárdot, ahogy fókuszba állított szemmel, az
izgalomtól meg-megránduló izmokkal egy szélsebesen cikázó impala
leterítésére készül. Szeretném, ha megfigyelnénk a saját reakcióinkat,
miközben a karcsú gepárdot követjük, amely száztíz kilométer per órás
sebességgel rohanja le a zsákmányát. Az impala a földre zuhan, és a gepárd
a következő pillanatban már bele is mélyeszti a fogát a torkába. Egészen
úgy néz ki, mintha az áldozat megadná magát a ragadozónak és a biztos
halálnak.
A leterített impala azonban nem múlt ki. A teste ernyedt és
mozdulatlan ugyan, ám az idegrendszere továbbra is magas fordulatszámon
pörög, mint menekülés közben. Bár alig lélegzik, és nem moccan, a szíve és
az agya teljes erőbedobással dolgozik. A korábban tárgyalt vegyületek,
amelyek a menekülésben segítették, még mindig elárasztják az agyát és a
testét. Van rá esély ugyanis, hogy a gepárd nem azonnal marcangolja szét az
impalát. Lehetséges, hogy az anyagepárd a bozótosba vonszolja (látszólag
élettelen) áldozatát, aztán elmegy, hogy megkeresse a távolabb, biztonságos
helyen hagyott kölykeit.
Amíg a gepárd távol jár, az átmenetileg „lefagyott” impala magához
térhet sokkos állapotából, aztán remeg és rázkódik, hogy megszabaduljon a
hatalmas mennyiségű energiától, amelyet a meneküléshez aktivizált a teste.
Az energia normális szintre csökkenése után az impala reszkető lábbal
feláll, tesz néhány óvatos lépést, majd mintha mi sem történt volna,
szökellve eliramodik, hogy megkeresse a csordát.
Az impala által bevetett „mozdulatlansági reakció” ugyanolyan fontos
eszköz a túléléshez, mint az „üss” és a „fuss”. Ezt az általános túlélési
stratégiát „lefagyásnak” is szokták nevezni. A lassú és viszonylag védtelen
állatok, mint amilyen az oposszum, első helyen a lefagyást választják, ha