A trauma a meghiúsult ösztönökről szól. Az ösztönök értelemszerűen
mindig a jelenre irányulnak. Amikor megadjuk nekik azt, amire joggal
formálnak igényt, az „örök most”-nak adjuk át magunkat. Ha teljesen jelen
vagyunk az elménkben és a testünkben, hozzáférünk energiánk és
lelkesedésünk forrásához. A lelkesedés szó angol megfelelője az
enthusiasm, görög eredetű: az „en” a kapcsolatra, a kifejezés másik fele az
„Isten”, azaz „Theo” szóra utal. Amikor visszanyerjük az életbe vetett
hitünket, életszeretetünket, spirituálisabbá válunk.
Ahogy feloldjuk a traumáinkat, lényünk és életünk hiányzó részeit
fedezzük fel, amelyek révén végre egésznek és teljesnek érezhetjük
magunkat. Ösztöneinkben elraktározódik az az egyszerű, de létfontosságú
tudás, hogy „én én vagyok”, és „én itt vagyok”. Ha nem érezzük, hogy a
világhoz tartozunk, elveszünk, elszakadunk az élettől. Ha megtanuljuk
átadni magunkat a velünk született tudásnak, az olyan gyógyító utazásra
vezethet minket, amelynek során szemtől szembe találkozhatunk
természetes spiritualitásunkkal, amely az élethez kapcsol bennünket.
A trauma gyógyulásának folyamata a tudatosság szülőcsatornájába
vihet minket, ott pedig olyan helyzetbe tudjuk hozni magunkat, hogy
magával ragadhasson az élet sodrása. A traumából való gyógyulás lehet az
a végső, ösztönös lökés, az a belső remegés és rázkódás, az a „farba rúgás”,
amely felébreszthet minket, és hazavezethet az úton.
Ez a mitikus belső kaland ahhoz hasonlítható, mint amikor ismeretlen
vizeken utazunk a tutajunkkal. Először azt vesszük észre, hogy nem tudunk
pusztán a gondolat erejével előrehaladni, racionális elménknek ugyanis
nincsenek meg hozzá az eszközei. Evezőkre van szükségünk. A testünkre,
az ösztöneinkre van szükségünk, mert azokkal tudunk manőverezni és
kormányozni. Érezni kezdjük az erőt a karunkban, ahogy ösztönös „átélt
érzetünkkel” összekapcsolódunk.
Amint megbizonyosodtunk arról, hogy képesek vagyunk magabiztosan
elirányítani a tutajt, készen állunk, hogy a zuhatagokon átjutva egy olyan
barlangba jussunk, amely mintha maga volna a halál, a fagyott világ.
Hirtelen tehetetlenné válunk; nem tudunk mozogni, még lélegezni sem.
Érzékeink egyszerre kiélesednek, de ezúttal nem vagyunk tehetetlenek.
Nem kell újraélnünk az eredeti esemény nyomasztó rémálmát. Nem
rekedünk meg a múltban, nem hatalmasodik el rajtunk a közelgő végzet
érzése, nem szövögetünk színes álmokat a jövőről. Itt vagyunk, most.