Egész testem rázkódik a sírástól, minden porcikámon végigsöpör a bánat
és a pokol valamennyi szennyének árja.
Siratom a frusztrációm, siratom, hogy soha nem engedhetem el magam.
Majd hirtelen eszembe jut az a rengeteg mail, amit nem volt időm elküldeni
mindazoknak a tanároknak és pedagógusoknak, akiket nem sikerült az
iskolában megtalálnom, hogy tájékoztassam őket az aktuális helyzetről, és
addig írok, míg el nem zsibbad a kezem, és a telefon lefagy, végül már a
karom sem érzem, és gyűlölöm magam, gyűlölök mindent és mindenkit.
Nem bírom tovább, hogy már megint magyarázkodjak.
És nem bírok segítséget kérni.
Ki kell kevernem a reggelihez a gofritésztát, és fel kell íratnom
melatonint, meg Oxascandot, fel kell hívnom az orvost, aki szabadságon
van, és idehaza folyton mindenen veszekszünk, és én elszomorodom és
nyugtalan leszek, nyugtalanság, nyugtalanság, két tonna beton a
mellkasomon, nem bírom tovább.
Ki kell adnom magamból. Újra egészségesnek kell lennem.
Nem tudok aludni. Olyan emberekről olvasok, akiknek még annál is
rosszabb a helyzete, mint az enyém.
Kiégett emberekről olvasok, akik egy kiégett bolygón élnek, amelyen az
időjárás, a szél és a hétköznapok folyton-folyvást csak egyre viharosabbak
lesznek.
És arra gondolok, hogy mindez egy és ugyanannak a betegségnek a
különböző tünete: a teljes bolygóra kiterjedő válságé, amely abból adódik,
hogy hátat fordítottunk egymásnak. És hátat fordítottunk a természetnek.
„Hátat fordítottunk önmagunknak” – fut át újra és újra az agyamon, míg
el nem alszom.
Ágyban, távol az esőáztatta városoktól, a Sugar Loaf-hegy sártengerétől.