A közös torta gondolata éppoly gyermekien egyszerű, mint amilyen – a
szó valós értelmében – forradalmi. Minden költségvetés előbb-utóbb
valamilyen korlátozást jelent.
És – kezdjük mindjárt ezzel – már itt megtaláljuk a kezdetét annak a
végnek, amit Margaret Thatcher és Ronald Reagan újliberális világrendje
indított el lassan negyven éve. És ez még csak nem is egy elmélet, hanem
egyszerű alsó tagozatos matematika.
A nagybetűs Dilemma az, hogy a közös tortában benne vannak a városi
dzsipek, a külföldi nyaralásaink és a húsfogyasztásunk is, szorosan együtt
az utakkal, a kórházakkal és az infrastruktúrával, amelyek milliárdnyi
embert szolgálnak, olyan embereket, akik eddig egy fikarcnyit sem tettek
azért, hogy létrehozzák ezeket a problémákat, amelyekkel most
szembesültünk.
És valahányszor repülőre ülünk, húst eszünk vagy új ruhát vásárolunk, az
azt jelenti, hogy még kevesebb szén-dioxid-kibocsátási lehetőség marad
arra, hogy növekedhessen az életszínvonala azoknak a kevésbé
szerencséseknek, akik a világnak nem azon a részén élnek, ahol mi. Az
derül ki Anderson különböző előadásaiból, amelyek hozzáférhetők az
interneten.
Ezek kétségkívül szörnyű tények, amelyeket meg kell emésztenünk, és
semmiképp sem tehetjük meg többé, hogy félrenézünk, és úgy tegyünk,
mintha nem lenne előttünk válaszút.
A modern társadalom szédületes sebessége bolygónk számára számos
különböző bonyodalmat rejt magában – olyan problémákat, amelyek közül
egy is elég kemény kihívás. A legnagyobb gondot az jelenti, hogy mi
mindent egyszerre teszünk, a lehető legnagyobb sebességgel.
- Az ember olyan, mint egy tudattal rendelkező meteorit – mondja Kevin
Anderson.