Greta Thunberg - Eg a hazunk

Megszólal a telefon, ugyanakkor pittyen is egyet, sms érkezett. Két
email. A hang belehasít a fülembe. Igyekszem előhalászni a telefont, hogy
kikapcsoljam a hangot, de az ujjaim még mindig görcsösek, nem tudom
megmarkolni a készüléket, és minden pontosan úgy történik, mint valami
visszatérő rémálmomban, amikor ott állok egy háború kellős közepén,
szeretném figyelmeztetni Svantét és a gyerekeket, de sem írni nem tudok
nekik, sem tárcsázni nem tudom őket.
Begörcsöltek az ujjaim.
Nem tudom kioldani a billentyűzárat.
Ujjaim helyett megpróbálom az állammal.
Nem megy.
Kimegyek a gyógyszertárból, elindulok a Willys felé, tízórait kell
vennem a gyerekeknek. Minden a levegőről szól.
A lélegzésről.
De nem elég a levegő.
Amikor növekszik a stressz-szint, csökken az oxigénfelvétel, és bár egy
hangot egy egész percig ki tudok tartani levegővétel nélkül, a
tüdőkapacitásom mégsem elég ahhoz, hogy pont most kellő
oxigénmennyiséget biztosítson az agyamnak és az izmaimnak. Ettől még
izgatottabb leszek, amitől még kevesebb oxigént jut a szervezetembe, és így
nehéz tisztán gondolkodni, és engem már az égvilágon semmi nem érdekel.
Ott állok a járdán a Västermalm-galéria előtt, és annyira unom már ezt a
sok rejtett fogyatékosságomat, a sok rohadt, láthatatlan problémámat. Mi
lenne, ha eltörném a lábam. Vagy egy komoly tüdőgyulladást kapnék, vagy
valami mást, hogy néhány hétre kénytelen legyek bevonulni egy kellemes
kis kórházba, és végre kialhassam magam.
Hogy levegőt kapjak.
Hogy pihenjek.