- Egyáltalán nem gondolom, hogy így lenne – vágja rá Svante. –
Legalábbis akkor nem, ha elmondjuk nekik, hogy mit értünk azon, hogy
mindennek vége. Mert ezt sem tudják. Az embereknek sajnos fogalmuk
sincs arról, hogy mit jelent az ún. megfutó üvegházhatás. Vagy hogy milyen
közel kerültünk ahhoz a ponthoz, hogy olyan folyamatokat indítsunk el,
amelyeket aztán képtelenek leszünk leállítani. - De hát vannak olyan pszichológusok, akik azt állítják, hogy ez a taktika
csak azt eredményezi, hogy mindannyian kikapcsolunk. Így akarunk
valamiképp védekezni. - Igen, de olyan pszichológusok is vannak, akik épp az ellenkezőjét
állítják. És milyen választási lehetőségünk van? – kérdez vissza Svante. –
Hogy hazudjunk? Hogy hamis reményt keltsünk az emberekben? Így
akarjuk rávenni az embereket, hogy változtassák meg a beállításukat?
Malena és én ezt nem azért tesszük, mert nem szeretjük az embereket. Pont
fordítva, szeretjük őket. Mert hiszünk bennük. - Értem. És mit mond a szomszédjainak, ha beszélget velük? – kérdezi a
főszerkesztő. - Nem beszélek a szomszédaimmal. Ahhoz sincs erőm, hogy a
barátaimmal vagy a saját szüleimmel beszélgessek.
A főszerkesztő azzal fejezi be, hogy nemsokára újra hív.
Természetesen soha többé nem hív.
Késő este a Hamburg Süd benzinkút McDonald’s vendéglőjében Svante
sorban állás közben döcögő németséggel magyarázza az előtte állónak,
hogy Londonból Stockholmba tart elektromos meghajtású autójával, mert
nem repül többé, für das Klima, és bár a férfi érti, amit mond, mégsem érti,
és ott abban a szeles-esős parkolóban Svante az elmúlt tizenöt évben
másodszor fakad keservesen sírva.
Mert ott, ötvenmilliárd teherautó, kamion és BMW között, körülvéve az
autópályáktól, belátja, hogy tökéletesen lényegtelen, hogy hány elektromos
meghajtású autót vásárolunk.