HETVENHARMADIK JELENET
Káosz
Imádom a káoszt.
Imádom a lehetetlent: mindazt, amit mások nem tudnak megtenni.
Cigánykerekezni, kézen állni, fejjel lefelé lógni egy kötélen a színpad
felett. Fekvőtámaszozni, miközben egy olyan áriát énekelek, amit még állva
is alig lehet elénekelni.
És akkor vagyok a legjobb formámban, ha egy élő tévéadás előtt hirtelen
áramszünet lesz, és senkinek nincs ideje gyakorolni, és mindent akkor és ott
kell megoldani. Ha három órával korábban szólnak, hogy be kell ugranom
egy szerepbe, amit nyolc éve nem énekeltem, és az előadást élőben
közvetítik Svédország valamennyi filmszínházában.
Vagy valaki lebetegedett, és rohannom kell egy repülőhöz, hogy
énekeljek Londonban egy olyan koncerten, amelyre mind a 2000 jegy
elkelt, s a londoni reptéren nyomják kezembe a kottát, amit a The Barbican
felé a taxiban tanulok meg kívülről.
Szeretem a káoszt.
Amíg a káosz az én káoszom, és azt tehetem, amiben jó vagyok.
Ilyenkor tudom a legjobbat nyújtani.
ADHD-s vagyok, és természetesen egész életemben az voltam.
Negyvenöt éves koromban mondták ki a diagnózist. Azért nem került sor
korábban a kivizsgálásomra, mert soha nem volt olyan komolyabb
problémám, ami okot adott volna arra, hogy szükségesnek tartsam.
Én tipikus példa vagyok arra a szupererőre, amiről olyan sokan
beszélnek. Az olyan erőre, amely nagyon sokszor kerül az előtérbe, de
rendkívül kevesen rendelkeznek vele, mivel a legtöbb ilyen embernek nem
adatott meg, hogy a véletlenek egybeessenek a javukra.