Én egy szimfonikus zenekar minden egyes hangszerét egyszerre hallom.
Hallom és magam előtt látom valamennyi hangszer szólamát.
Nekem szerencsém volt. Olyan emberek vettek körül, akik nagyon hamar
gondoskodtak arról, hogy megfelelő helyre kerüljek: olyan környezetbe,
amely tökéletesen megfelelt nekem, a tehetségemnek és a
sajátosságaimnak. Olyan környezetbe, amelyben minden időmet annak
szentelhettem, amit szeretek.
Nagyon félénk voltam és annyira dadogtam, hogy az alsó és középső
tagozatban évekig jártam logopédushoz.
- Már megint a lo-lo-lo-logopédushoz mész? – kurjantottak utánam fiú
osztálytársaim, ha el kellett mennem valamelyik óráról. Nem tudtam
kimondani olyan mondatokat, amelyek magánhangzóval kezdődtek, és
akkora energiabefektetést igényelt, hogy tudjak az emberekkel beszélgetni,
hogy inkább meg sem szólaltam.
De ha énekeltem, minden olyan egyszerű és magától értetődő volt.
Ezt volt a mentsváram, és az éneklésben megtaláltam a magam helyét itt
a földön. Azt a helyet, ahol biztonságban érezhetem magam. És nem voltak
számomra határok. Tizennégy-tizenöt órát is el tudtam lenni ebben a
világban. Énekeltem, zenét hallgattam, leírtam valamennyi szólamot,
valamennyi hangzatot, valamennyi hangot.
Ebben a világban semmi sem létezett, amit ne tudtam volna megoldani.
És még ma is megvan ez a helyem itt belül, egyfajta érzés, ami
belevésődött az idegsejtjeimbe. Egy boldog érzés, ami csakis az enyém.
Ha éneklek, mindig jól érzem magam.