Greta és Svante kis távolságból követik őket. A kilátás lenyűgöző. Szinte
végtelen távolságba ellátni. Látni a Torneträsk-tavat a körülötte lévő
végtelen mocsárral. A körben levő hegycsúcsokat. És persze az ércszállító
vasutat, ami sosem pihen. Messze lenn a mélyben látják a vonatokat,
amelyek keményen küzdve haladnak tovább az emelkedőn Narvik és
Norvégia felé. A kikötőbe, a hajókra, a tengerre és a világ legkülönbözőbb
pontjain várakozó gyárakba.
Fenn a hegy tetején késő tél van. Kicsit lejjebb már tavaszodik, virágok
pompáznak, csobognak a patakok. Amikor elérik a bokorzónát, ott már nyár
van, és eljött az ebédidő is. Zümmögnek a legyek, illatoznak a virágok és a
moha. Szélcsend van, mindenki nekivetkőzik, lekerülnek a pulóverek.
- Gondolom, minden nap ilyen jó dolgotok van – tréfálkozik a diákokkal
Svante. - Hát, nem egészen – válaszolnak nevetve.
Greta néhány méterrel távolabb telepszik le. Előveszi a villáját és az
üvegből készült ételes dobozát, amiben babpüré van. Majd nagyot sóhajt,
bár alig hallani, azzal elkezd enni.
Majdnem négy év után ez az első alkalom, hogy idegen emberekkel
együtt eszik.
Visszagondol azokra az időkre, amikor még nem küszködött
evészavarokkal és nem volt kényszeres.
Vagy inkább ...
Az elkövetkező időkre gondol.