kell húzódniuk, de egy idő után már nem lesz hova. Megváltoznak az
előfeltételek.
- Ha megfigyeljük a Nuolja-hegy fahatárát, akkor láthatjuk, hogy a fák
felkúsztak a hegyoldalon. És pontosan ugyanezt észleljük a világ más
pontjain is. Igaz, nemrég építettek egy sífelvonót is, ami azt eredményezte,
hogy a rénszarvasok nem tudtak legelni azon a területen, de nagyon hasonló
a jelenséget észlelünk máshol is, ahol egyébként legelnek a rénszarvasok –
mondja, és közben a hegyre mutogat. A kutatóállomás fekete lemeztetőzete
nagyon meleg, így inkább leköltöznek az árnyékba, ott folytatják a
beszélgetést. De mielőtt búcsút mondva a csodálatos kilátásnak
elindulnának lefelé, Keith még megmutatja nekik a legdrámaibb változást. - Ötven évvel ezelőtt a fahatár még ugyanott volt, mint amikor Friis
elvégezte a kutatásait száz évvel korábban. De most mozog. Egyre
gyorsabban és gyorsabban. Ma már 230 méterrel feljebb van a hegyoldalon. - Kétszázharminc méterrel? – kérdez vissza Svante.
- Igen, kétszázharminc méterrel – erősíti meg Keith. – Az Északi-sark
felé tartó frontvonalban vagyunk. Itt rettentően gyorsan történnek a
változások. Én nagyon csodálkozom, hogy nem jön több kutató ide
Svédországba, Abiskóba. Mert ez itt egy annyira egyedülálló környezet és
olyan hihetetlenül sok minden történik itt.
Másnap reggel Greta, Svante és Roxy követi a négy német egyetemistát,
akik adatokat gyűjtenek pontosan ugyanazon a vonalon, ahol 1916–1919-
ben Friis. Yrsa is velük van, könyvünk kiadójának a lánya. Ő
diákmunkában dolgozik, sajtóreferensként segíti Keith és csapatának
munkáját.
- Teljesen egyedülálló, hogy egy ennyire részletes tudományos kutatás
eredményei máig fennmaradtak, és hogy azt száz évvel később fel is tudjuk
használni a kutatásainkban. Olyan ez az egész, mint valami időgép –
magyarázzák a diákok.
A csúcshoz egészen közel kezdik a munkát. Botokat szúrnak le az ösvény
mentén, majd tabletjük segítségével rögzítik a térképen azok pontos helyét.