KILENCVENEGYEDIK JELENET
Minden dinoszaurusz ADHD-s volt
Annyira unom már a történetünket.
De már megint itt ülünk, és újra, elölről kezdve el kell mondani mindent.
Svante beszél. Én beszélek. Udvariasan, mert a gyerekek is ott vannak
velünk.
Greta elmélyülten tanulmányozza a kockát és az oktatójátékot, amelyek a
fogadószoba asztalán hevernek.
Beata izeg-mozog a széken, grimaszol.
Szeretne már otthon lenni, hogy táncolhasson. Ő is ugyanannyira unja
már a Gyermek- és Ifjúsági Pszichiátriai Szolgálatot, mint én.
Mikor végre elkészülünk, és a gyerekek kimehetnek, az orvos nagyot
sóhajt, és csak rázza a fejét.
- Te jóságos ég – mondja végül. – Maguknak valóban segítségre van
szükségük.
Mind a hárman mosolyognak. Mind a hárman jót akarnak.
Mindegyikük teszi, ami tőle telik. És néha még kicsivel többet is.
Mint a legtöbb ember, mindazok az emberek, akik a saját, egyedi
szemszögükből nézve valami jót cselekednek.
Az egész család együtt sétál haza, végig a Fleminggatanon.
Nyár van. A madarak vidáman dalolnak, néhány nyári felhő magasan
száll az égen, így olyan az egész, mint egy feje tetejére állított szigetvilág.
Az égbolton csíkot húz egy repülő.
Ennél többre nincs is szükség.
Svante megígérte Gretának, hogy autóval elviszi egy építőanyag-áruházba,
ahol vásárolnak egy maradék farostlemezt, amire zölddel és fehérrel