ráfesthet. Az áll majd rajta, hogy „Iskolasztrájk az éghajlatért”, ezt már
régen eldöntötte. És bár Svante és én már beláttuk, milyen rettenetes
kockázatoknak fogja kitenni magát – leginkább azt szeretnénk, ha teljesen
lemondana arról, hogy sztrájk miatt ne járjon iskolába –, azért támogatjuk.
Igaz, kissé lanyha lelkesedéssel. És hiába van egyre közelebb az iskolaév
kezdete, nem tűnik úgy, mintha szándékában állna lemondani az ötletről.
Sőt, épp fordítva. És közben azt is látjuk, hogy milyen jól érzi magát,
amikor tervezget. Sokkal jobban, mint az elmúlt jó néhány évben bármikor.
Valójában jobban, mint egész életében bármikor.
A Västermalm-galéria egyik boltjában hatalmas, zöld dinoszaurusz trónol.
Ahogy elsietünk a kirakat előtt, futó pillantást vetünk magunkra a
visszatükröződő kirakatban. Beata, Greta, Svante, a dinoszaurusz és én.
Ha nem lett volna olyan sok diagnózisunk, kényszerünk és evészavarunk,
ha Svanténak nem kellett volna annyira pisilnie, mint mindig, akkor
megállhattunk volna, hogy készítsünk egy fényképet.
Remek illusztráció lett volna egy nagyobb geológiai áttekintés mellé. De
hát ami volt, elmúlt.
- Vajon a dinoszauruszok is ADHD-esek voltak? – kérdi váratlanul
Svante. - Ühüm – vágja rá Beata. – Asperger-szindrómájuk volt, meg
kényszeresek voltak, meg dacosak és ADHD-sok, mint én. Ezért is haltak
ki. A fejük tele volt gondolatokkal, ezért nem tudtak koncentrálni, és
rohadtul utálták azt a sok zavaró hangot.