is tudom, hogy képesek leszünk-e még megoldani ezt a válságot. De ahogy
mindig mondani szoktam, soha nincs késő ahhoz, hogy megtegyünk annyit,
amennyit tudunk.
A férfi politikus ösztönszerű haraggal reagál. Rendkívül dühös lesz, és
provokálva érzi magát az eddig elhangzottaktól.
- Arra kell koncentrálnunk, hogy reményt öntsünk az emberekbe –
mondja, és messzemenően elhatárolja magát mindattól, amit az este
folyamán itt hallott.
A női politikus reakciója teljesen más. Sírva fakad. Két keze mögé
rejtőzve kétségbeesetten hüppög. Nem talál szavakat.
Mindez rendkívül váratlan.
Végül elővesz egy papír zsebkendőt, és egy ideig teljesen tehetetlenül áll
ott. A nézőtéren ülő Svanténak van ideje arra gondolni, hogy végre-
valahára egy valódi emberi reakció.
Ezzel megtört a jég, és ez valahogy reményt ad.
Svante szeretné, ha a politikusnő megmaradna ebben a pillanatban.
Svante szeretné látni, mi történne akkor, ha a politikusnő hagyná magát
befolyásolni ettől a pillanattól, és bele merne tekinteni ebbe a mély
szakadékba, nem fordítaná el a fejét.
Látni szeretné, mi lenne, ha a politikusnő megadná magának az erre
szükséges időt.
Ha mindannyian be mernénk ismerni a kudarcainkat.
Ha mindent félbehagynánk.
De a politikusnő természetesen összeszedi magát. Eltünteti az összegyűrt
papír zsebkendőt, és beszélni kezd az előttünk álló közös kihívásról. A
lehetőségekről, munkalehetőségekről és a zöld növekedésről.
Zöld, örökös növekedésről.
A vitaműsor után a mozgólépcsőn lefelé Greta odafordul Pär Holmgrenhez,
és azt mondja neki:
- Te jóságos ég, sokkal rosszabb a helyzet, mint gondoltam. Ezeknek
valóban fogalmuk sincs semmiről. A politikusok semmit sem tudnak.