- Nem – mondja Pär, és néhány másodpercig elgondolkozik. – Azt
hiszem, túlságosan megszokták, hogy a gazdasági élet képviselőivel és
lobbistákkal találkoznak. Olyanokkal, akiknek mindig mindenre van kész
válaszuk. Akik mindig azt mondják, hogy mindenre van megoldás. - Úgy tűnik, a politikusoknak mindig tudniuk kell válaszolni a
kérdésekre, soha nem mondhatják azt, hogy nem tudják a választ. Még
akkor sem, ha fogalmuk sincs a dologról. - Azt hiszem, ez így van – somolyog Pär a maga visszafogott módján.
- De hát ez tiszta őrültség – válaszolja Greta.
És igaza van, valóban az.
Svante és Greta biciklijüket tolva elhaladnak az Åhlens Áruház előtt, a
Klarastrand viadukt irányába.
- Mindenki teljesen belebolondult ebbe a reménykedésbe. Mint az
elkényeztetett gyerekek. De mi van, ha nincs remény? – kérdezi Greta. –
Akkor hazudjunk nekik? A remény, amihez nem tartozik cselekedet, előbb-
utóbb elhal, és akkor mit tehetünk? Mit tehetünk akkor, ha már nem létezik
az a remény, amiről mindenki beszél? Ha megint eltelik néhány év anélkül,
hogy akárcsak elkezdtük volna azt a gigászi átállást, amire szükségünk van,
és az a remény, ami nélkül élni sem tudunk, hirtelen semmivé foszlik?
Akkor egyszerűen feladjuk? Lefekszünk és meghalunk?
Elmegy mellettük néhány autó. Egy üres városi busz eldöcög a
Bolindersplan és a Kungsholmsgatan irányába. - És kinek a reményét nevezhetjük egyáltalán reménynek? – folytatja az
elmélkedést. – Amit ők reménynek neveznek, az számomra a lehető
legmesszebb áll a reménytelitől. Számomra az lenne a remény, ha a
politikusok összehívnának egy soron kívüli válságtalálkozót, és az egész
világon akkora betűkkel hirdetnék az újságokban a klímaválságot, mintha
kitört volna a háború.
Letolják a kerékpárjaikat a Kungsholms Strandra vezető lépcsőn, majd
hazakerekeznek. Greta azonnal befészkeli magát a kanapéra Mózessel és
Roxyval, és kutyás klipeket nézeget a telefonján.