Sokan vannak a Rålambshov parkban. Talán kétezer ember is
összezsúfolódott a Parkszínház mögötti füves domboldalon, a Västerbron
híd irányába. Már most kétszer annyian vannak, mint amennyien egy
éghajlattal kapcsolatos felvonulásra jönni szoktak. És egyre többen
érkeznek.
Enyhe idő van.
Szellő lebegteti a fák lombját, a zászlókat és a transzparenseket, és bár
mindenki tudja, hogy ez az embertömeg még messze nem elegendő ahhoz,
hogy sikerüljön központi kérdéssé tenni az éghajlatváltozást, mégis egyfajta
különös érzés uralkodik el mindenkin a felvonulás előkészületekor.
Nem olyan érzés, mint máskor.
Hanem olyan, mintha valóban most kezdődne el valami.
Nemsokára.
Talán az emberek sokfélesége teszi.
Már nemcsak a régi arcokat látom. A megszokott arcokat. Az
aktivistákat. A Greenpeace önkénteseit jegesmedve-öltözetben.
Hirtelen minden elképzelhető típusú embert és jellemet látok magam
körül.
Olyan embereket, akiknek bármilyen foglalkozása lehet. És bárkire
szavazhatnak.
- Életemben először vagyok tüntetésen – mondja egy jólöltözött
negyvenes férfi. - Én is – nevet fel mellette egy nő.
A műsorvezető felkonferálja Gretát, s ő lassan, de határozott léptekkel
kisétál az amfiteátrum murvás színpadára. Három lány kíséri, Edit, Mina és
Morrigan, akik az utolsó két hetet végigsztrájkolták vele.
A közönség éljenez.
Svantét viszont a félelemtől kirázza a hideg. Mi fog történni?
Képes lesz Greta egyáltalán megszólalni? Sírva fakad? Elszalad?
Svante irtózatosan rossz szülőnek tartja magát, aki nem mondott mindjárt
az elején határozott nemet. Ez az egész kezd már túlságosan is nagyra nőni,