Greta Thunberg - Eg a hazunk

Néhány óra múlva egy újabb orvos jön oda hozzánk. Közli velünk, hogy
a laboratóriumi eredmények néhány értéke azt mutatja, hogy valami baj
van, de nem tudnak rájönni, hogy mi. Svante lerogy a padlóra, az
elkövetkező néhány órában olyan érzésünk van, mintha zuhanórepülésben
lennénk.
Résnyire nyílik előttünk a pokol kapuja, és idegesen járkálunk fel-alá a
várószobában, ahol már előttünk is olyan sokan járkáltak fel-alá idegesen,
és még hányan fognak!
Vettünk egy fóliába csomagolt bagettet currysalátával, de ott hever az
ajtó melletti rozsdamentes acélülőkén. Én Gretával az ölemben a földön
kuporgok, igyekszem vidám dolgokról mesélni neki.
A következő években sokszor gondoltunk vissza ezekre az órákra. De
sohasem külön-külön minden egyes részletre. Svante arra emlékszik, hogy
összecsuklott a folyosón, nem bírta el a lába, én arra a nyomasztó
sötétségre, amely körülvett minket, meg a többi családra, akik szintén ott
várakoztak egy kicsiny előtérben valamelyik rendelő előtt. De csak arra a
nagyon kevésre emlékszem, amire emlékezni akarok. A többire képtelen
vagyok még csak gondolni is.
Ha néha-néha akárcsak egy pillanatra is gondolok erre az emlékre,
gyakran már ez is elég ahhoz, hogy az életben mindent a megfelelő
szemszögből lássak.
Odajön hozzánk egy újabb orvos. Lerakja a bagettet az ülőkéről, és leül.
Végigmegy a laboreredményeken, és megnyugtat minket. Mindent újra
ellenőriztek, úgy tűnik, minden rendben van. Semmi jele, hogy bármi
probléma lenne. Fellélegzünk, hálát rebegünk az isteneknek és
hazamegyünk.
Ezen az estén nem volt könnyű színpadra lépni, de ez már egy
luxusproblémának számított ahhoz képest, ha mi is egy lettünk volna azon
családok közül, akik azon a délutánon nem hagyhatták el a kórházat. Egyike
azon családoknak, amelyek továbbra is ott ültek a várótermekben, a pokol
tornácán.