mindent megtesz annak érdekében, hogy Greta és Beata számára az élet a
lehető legmegszokottabb körülmények között folyjon.
Felhívom a Gyermek- és Ifjúsági Pszichiátriai Szakrendelést, az
egészségügyi telefonos tanácsadást, orvosokat, pszichológusokat és minden
egyes távoli ismerőst, aki a legcsekélyebb információval rendelkezhet, vagy
útbaigazítást adhat. Végtelen számú, olykor egymásból következő
telefonbeszélgetésről van szó, mert „ismerek valakit, aki ismer valakit, aki
ismer valakit...”.
Az adrenalin tartja bennem az erőt, és bírom, a végtelenségig bírom.
Bár csak forgolódom éjszaka az ágyban – nekem is teljesen elment az
étvágyam –, és egyszerűen elfelejtek enni.
Kerstin barátnőm ismer egy pszichiátert, Linát, aki néhány órát áldoz
arra, hogy beszéljen velem. Meghallgat, tanácsokat ad, és sikerül elintéznie,
hogy időpontot kapjunk a Kungsholmen Gyermek- és Ifjúsági Pszichiátriai
Szakrendelésen.
Greta iskolájában dolgozik egy pszichológus, akinek nagy tapasztalata
van az autizmus terén. Mindkettőnkkel külön-külön beszél telefonon, és
hangsúlyozza, hogy természetesen nagyon fontos, hogy Gretát alaposan
kivizsgálják, de szerinte – ezt „nem hivatalosan” mondja – lányunkon
határozottan megmutatkoznak az autizmus spektrumzavar tünetei.
- Teljesítménykényszerrel párosult Asperger-szindróma – mondja tehát
az iskolapszichológus.
Minden igyekezetünkkel próbáljuk megérteni és elfogadni, amit mond,
mert kétségkívül meggyőzően hangzik, de rendkívül nehéz azonosulnunk
azzal, hogy lányunk autista lenne. Tény, hogy az ismeretségi körünk
minden egyes tagja döbbent „Mi van?” felkiáltással reagál, amikor
kipróbáljuk, mit szólnak az autizmuselmélethez.
Az autizmus vagy az Asperger-szindróma egyetlen tünete sem illik
Gretára. Tehát vagy a pszichológus őrült, vagy vakfoltra bukkantunk az
emberek általános műveltségében.
Majd számtalan találkozó következik – a Gyermekpszichiátriától a
Stockholmi Evészavar Központig, ahol újra végigmondjuk a történetet, és