HUSZONÖTÖDIK JELENET
Alacsony negatív affektivitás
Már ősz van, amikor Beata átesik a neuropszichiátriai vizsgálatokon. A
Gyermek- és Ifjúsági Pszichiátriai Szakrendelésen ülünk az utolsó egyéni
találkozón, mielőtt sor kerül a kiértékelésre Beatával és az iskolai
személyzettel együtt.
- Emlékszem, mikor Beatának oltást kellett kapnia az iskolában, hetekig
nyugtalankodott előtte – mondja Svante. – Többször kétségbeesetten sírva
fakadt, ha eszébe jutott az oltás. Úgyhogy mikor eljött az oltás napja,
elkísértem az iskolai nővérhez, de míg benn voltunk, teljesen rezzenéstelen
volt az arca. Levette a trikóját, odanyújtotta a karját, és egyetlen izma sem
rezdült, amikor megkapta az oltást. Egyszerűen úgy tűnt, mintha egy
játékfilmet nézett volna a tévén. Rátettek egy ragtapaszt, felvette a trikóját,
és visszament az órára, mintha mindez a világ legtermészetesebb dolga
lenne, ami cseppet sem érinti őt. De mikor hazaért délután az iskolából,
teljesen összeomlott, és rettenetes dühkitörést kapott – fejezi be Svante
kissé dadogva, mert mindig dadog, ha nagyon felizgatja magát.
Több diagnózis is félig-meddig illik Beatára, de egyik sem felel meg
teljesen annyi kritériumnak, amennyi szükséges a diagnózis kimondásához. - Lehet, hogy valaki 90%-ban ADHD-s, 60%-ban autista, 50%-ban
dacszindrómás és 70%-ban kényszerszindrómás – magyarázza a
pszichológus. – Ez együtt tehát több, mint száz százalék neurológiai
természetű rendellenesség, de mégsem valódi diagnózis.
Amikor ezt kimondja, észreveszem, hogy Svante tizenöt év óta először
sír kétségbeesetten mások előtt. Egyébként sem sír túl sokszor, de most
képtelen abbahagyni. - Segíteniük kell rajta! – sírja, hüppögi. Újra és újra.