Beata végül megkapja a diagnózisát: ADHD, némi Asperger-szindróma,
obszesszív-kompulzív zavar és dacszindróma beütéssel.
Ha nem mondtak volna ki róla diagnózist, akkor nem tudtuk volna az
iskolával együtt megtenni azokat az életéhez való hozzáigazításokat,
amelyek hatására működni tudott, és újra jól lett. Ha nem mondtak volna ki
egy diagnózist, akkor semmit sem tudtam volna megmagyarázni kis barátai
szüleinek, a tanároknak és a többi felnőttnek. Ha nem mondtak volna ki egy
diagnózist, nem tudtam volna folytatni a munkám. Ha Beatára nem
mondtak volna diagnózist, nem írhattuk volna meg ezt a könyvet.
Ilyen rettenetes a valóság. Éjjel és nappal, ekkora a különbség.
De most megkapja a diagnózisát, és számára ez jelenti az újrakezdést, a
magyarázatot, a jóvátételt.
Lányunk jó iskolába jár. Egy olyan iskolába, ahol megvannak a kellő
feltételek, a kellő tudás és a hozzáértő iskolai személyzet. Egy azon nagyon
kevés iskolák közül, ahol kezdik komolyan venni a neurológiai természetű
rendellenességgel élők befogadását és egyéni beilleszkedését. De még
mindig egy-egy kiemelt és önkéntes tanári munkaerő játssza ebben a
különbségben a döntő szerepet. Csodálatos tanárai vannak, akiknek a
segítségével minden jól működik. Beatának nem kell leckét írnia. Nem
járunk semmilyen különórára. Mindent kerülünk, ami stresszt okozhat.
És ez működik. És megtanuljuk, hogy otthon is az a legjobb, ha minél
kevesebb ingerültséggel fogadjuk a dolgokat. Bármi történjék is, soha nem
szabad dühre dühvel válaszolni, mert ez több kárt okoz, mint hasznot. Tehát
alkalmazkodunk ehhez. Tervezünk, szigorú rutint és rituálékat vezetünk be.
A nap minden órájára.
Megpróbálunk olyan szokásokat találni, amelyek működnek. Néha,
amikor valami váratlan történik, összeomlik minden, amit addig
felépítettünk, de ilyenkor azonnal mindent újra kezdünk. És megosztjuk
magunkat. Mindegyikünknek jut egy gyerek. Külön lakunk.
Minden családban van egy hős. A mi családunkban Beata az. Amikor Greta
állapota a legrosszabb volt, Beatának háttérbe kellett húzódnia, egyedül