Oded Galor - Az emberiség utazása

A burgonya nagyjából 1570-ben jelent meg Európában, és gyorsan az európai
konyha egyik alapvető hozzávalója lett. A burgonya különösen nagy hatással volt
Írországra, ahol a szegényebb földművesek körében rögtön népszerű lett. Ez a
termény egyébként is különösen kedvelte az ír termőföldet és éghajlatot: a gazdák
bevétele pillanatok alatt az egekbe szökött, és olykor még arra is futotta nekik,
hogy új állatokat vásároljanak. 14 Az első földművesek, akik átálltak a
burgonyatermesztésre, sokkal több kalóriát tudtak fogyasztani, az életminőségük
tehát jelentősen javult.
De megint csak a malthusi mechanizmus következtében ez a trend sem
tarthatott sokáig. A burgonya megjelenésének hatására az ír népesség 1,4
millióról (1600) 8,2 millióra emelkedett (1841), amikor is az életszínvonal már
ismét a létminimumot súrolta. 15 Sőt, a helyzet még rosszabb is lett, mint azelőtt.
1801–45 közötti időszakban rengeteg parlamenti bizottság vitatta meg a
helyzetet: és a legtöbb arra a következtetésre jutott, hogy a népességrobbanás,
valamint az életkörülmények drámai romlása Írországot a társadalmi katasztrófa
szélére sodorta, és ennek oka leginkább abban keresendő, hogy a lakosság
túlnyomó része teljes mértékben a burgonyatermesztéstől függött. 16 Mi több:
egyetlen fajta burgonyától.
1844-ben aztán az ír újságok arról kezdtek cikkezni, hogy az Egyesült
Államokban egy új gombafaj – a Phytophthora infestans – támadta meg a
burgonyát. A burgonyavész nevű betegség az amerikai teherszállító hajókon
behozott szállítmánnyal hamarosan elérte az európai kikötőket is, onnan pedig
gyorsan eljutott a termőföldekre Belgiumban, Anglia déli részén,
Franciaországban, Írországban és Hollandiában. Becslések szerint 1845-re az ír
burgonyaültetvények fele, 1846-ra pedig már a háromnegyedük megfertőződött.
Mivel Írországban nem léteztek különböző burgonyafajták, a gazdák nem tudtak
másik fajtát ültetni, ami esetleg ellenállt volna az új kórnak. Mivel semmilyen
használható megoldás nem kínálkozott, és a brit kormány sem segített a
lakosságon (eleve az ő politikájuk miatt alakult ki ez az elképesztő függőség), az
élelmiszerhiány óhatatlanul bekövetkezett. A nagy éhínség (1845–49)
időszakában, amely leginkább a szegény falusi régiókat sújtotta, nagyjából
egymillió ember pusztult éhen vagy halt meg tífuszban, illetve egyéb, az
alultápláltság miatt végzetesnek bizonyuló betegségekben, és több mint
egymillióan emigráltak Nagy-Britanniába vagy Észak-Amerikába. Az ország
egyes területein 30 százalékkal csökkent a népesség. Egész falvak néptelenedtek
el. Vagyis egy közel háromszáz éves időszakban egyetlen termény
megjelenésének, majd hirtelen kipusztulásának következtében a népesség jelentős
mértékben megnövekedett, majd tragikus módon lecsökkent, ugyanakkor az
életkörülmények hosszú távon szinte egyáltalán nem változtak.