A régió országai mindig is elítélték a külső beavatkozást, mondván, hogy az nem teszi
lehetővé számukra, hogy saját maguk teremtsék meg a helyi egyensúlyt és stabilitást.
Ugyanakkor azonban magukhoz a nagyhatalmakhoz is fordultak, bevonva őket céljaik
elérésébe. Ennek eredményeképpen a Közel-Kelet következetesen az összefonódott
kölcsönhatások színtere volt, ami állandó felfordulást garantált.
Elhamarkodott lenne azt állítani, hogy ez a helyzet drámaian megváltozott. A közel-keleti
fejlődési tendenciák azonban követik (vagy talán katalizálják) a közös globális mintákat. Ezek
a következők.
A nagy országok képessége, hogy saját menetrendjüket kövessék, csökken, míg a
közepes méretű országok szerepe viszonylag növekszik.
Abszolút értékben a nagyhatalmak még mindig több potenciállal rendelkeznek, de
relatív értelemben a különbség gyorsan csökken.
Törökoszág a Közel-Kelet jelenlegi megújulásának középpontjában áll.
Recep Tayyip Erdogannak sikerült országát a nemzetközi folyamatok nélkülözhetetlen,
résztvevőjévé tennie; az ukrán válság ebben az értelemben a kezére játszott.
Ez a pozíció lehetővé teszi Ankara számára, hogy hangosabban beszéljen regionális
igényeiről, anélkül, hogy tekintettel lenne amerikai patrónusaira, nem is beszélve a nyugat-
európaiakról. Csak csodálkozva lehet nézni, ahogy Erdogan ügyesen kihasznál egy olyan
kérdést, amelynek nem sok köze van Törökországhoz - Svédország és Finnország NATO-
tagságát. És így tovább.
A szíriai kérdés a török politikában egy korábbi szakasz öröksége, amikor tíz évvel ezelőtt az
arab tavasz hullámán Ankara - a korábban baráti - Bassár Aszadot halálra ítéltnek tartotta és
a bukására, esetleg Szíria szétesésére fogadott.
Az események másképp alakultak, nagyrészt Moszkva határozott álláspontja miatt. A várt
stratégiai zsákmány helyett Törökországnak most teher nehezedik a vállára: széles
körű destabilizáció a határai mentén és konfrontáció a kurd csoportokkal, amelyeket a
körülmények együttese megerősített. A szíriai konfliktus az egész régiót megrázta és
Iránt hozta előtérbe, ami következésképpen riadalmat keltett az Öböl arab
monarchiáiban.
A régi időkben az USA-ra, az érintett nyugat-európai államokra és részben
Oroszországra hárult volna az ellentmondások rendezése.
Most azonban az ő kapacitásuk így vagy úgy, de korlátozott. Moszkva természetesen még
mindig kulcspozícióban van, de a prioritások most máshol vannak, annak minden
következményével együtt.
Az Egyesült Államok az arab tavasz vége (mondhatni kudarca) óta nem tudta
egyértelműen meghatározni, hogy milyen minőségben és milyen létszámban kíván a
térségben maradni.