Jugoszlávia felbomlása addig tartott, ameddig a "történelem vége" fogalma létezett.
És talán ez volt a legvilágosabb példa arra, hogy mit jelentett ez a gyakorlatban. Az állam
jellege - egy szocialista szövetségi köztársaság - szöges ellentétben állt azzal, amit a
hidegháború után helyesnek gondoltak. Először is, a szocializmust mint társadalmi-
politikai konstrukciót egyszerűen úgy írták le, mint ami megbukott.
Másodszor, ez egy összetett föderáció volt, amelyet a legnagyobb etnikai csoport
uralt. Ez, hogy igazságosak legyünk, a multikulturalizmus szellemében írható le, amely a
fejlett országokban az elmúlt néhány évtizedben vált annyira népszerűvé. De nem, mert a
multikulturális közösségeket csak akkor üdvözölték, ha azok egy olyan folyamat
részei voltak, amely a bevándorlás és a különböző eredetű új polgárok beáramlása
révén homogénből heterogénné alakul.
Így az olyan multinacionális államokat, mint Jugoszlávia vagy a Szovjetunió (vagy
akár Csehszlovákia) inkább az önrendelkezés prizmáján keresztül szemlélték. Más
szóval, a nemzeti törekvések támogatásra méltóak voltak, de a (kon)föderatív egyesülések
fenntartásának vágyát a birodalmi törekvésekkel tették egyenlővé.
Általánosságban paradox módon a "történelem végének" képzelete azt sugallta, hogy
vannak olyan nemzetek, amelyek már túljutottak a történelmi fejlődés minden
szükséges szakaszán (például a nyugat-európaiak) és készen állnak arra, hogy
beilleszkedjenek egy megfelelő és - ahogy Fukuyama siránkozott - meglehetősen unalmas
világba.
Aztán vannak olyanok, amelyek rossz utat követtek és most, hogy újra pályára
álljanak, gyorsított ütemben kell átugraniuk az elmulasztott szakaszokat. Különösen a
nemzeti önrendelkezésről kell lemondaniuk ahhoz, hogy új közösségükhöz
tartozzanak.
A nagy multinacionális államoknak, legyen szó akár a Szovjetunióról, akár Jugoszláviáról,
megvoltak a maguk problémái, amelyek megpecsételték irigylésre méltatlan sorsukat.