Egy közlemény miatt hirtelen félbeszakították a tévéműsort. Eleinte nem volt
egészen világos, miről is szól a bejelentés, mert a bemondó, akárcsak a többi
bemondó, súlyos beszédhibában szenvedett Vagy fél percen keresztül rendkívül
izgatottan próbálta kimondani azt, hogy: „Hölgyeim és uraim!”
Végül feladta, és egy táncosnőnek nyújtotta át a közleményt.- Ez az – bólintott Hazel elismerően a bemondóra. – Legalább megpróbálta.
Nagyszerű dolog! Megpróbált minden tőle telhetőt annyi képességgel, amennyit
Istentől kapott. Fizetésemelést érdemelne azért, hogy ennyire igyekezett. - Hölgyeim és uraim! – kezdte olvasni a táncosnő a közleményt. Rendkívüli
szépség lehetett, mert ocsmány álarcot viselt. És szemmel láthatólag ő volt a
legerősebb és a legkecsesebb az összes táncosnő között, mert akkora esélykiegyenlítő
zacskókat cipelt, mint a kilencvenkilós férfiak.
Mindjárt elnézést is kellett kérnie a hangja miatt. A legtisztességtelenebb hang volt,
amit nő csak használhat: meleg, fénylő, kortalanul dallamos.
- Elnézést kérek – mondta, és újra nekikezdett, már teljesen versenyképtelenné
torzított hangon. – A tizennégy éves Harrison Bergeron – károgta, mint a
varjú – megszökött a börtönből, ahol a kormány megdöntésére irányuló összeesküvés
tervezésének alapos gyanúja miatt volt letartóztatásban. Egy személyben zseni és
atléta, esélykiegyenlítője nem éri el a szükséges mértéket, ezért rendkívül
veszélyesnek tekintendő.
Egy Harrison Bergeronról készült rendőrségi fénykép jelent meg a képernyőn fejjel
lefelé, azután oldalára dőlve, megint fejjel lefelé, végül jól. Harrison egész alakos képe
egy centiméter-beosztású háttér előtt készült. Pontosan kétszáztizenhárom
centiméter magasra nőtt.
Egyébként olyan volt, mint egy farsangi maszka meg egy vaskereskedés. Soha
senki nem hordott még ilyen nehéz esélykiegyenlítőket. Az esélyügyi emberek nem
győzték olyan gyorsan kitalálni számára az újabb és újabb béklyókat, mint amilyen
gyorsan kinőtte őket. Szellemi esélykiegyenlítőként fülhallgató helyett egy óriási
fejhallgatót viselt, szemüvegében pedig vastag, hullámos lencsét. A szemüveg
nemcsak arra szolgált, hogy félig megvakuljon, hanem arra is, hogy bénító fejfájást
kapjon tőle.
Tele volt aggatva fémhulladékkal. Az erős embereknek kiutalt esélykiegyenlítőket
rendszerint bizonyos szimmetria, katonás rend jellemezte, Harrison viszont olyan volt,
mint egy két lábon járó ócskavastelep. Az élet versenyében több mint százötven kilót
cipelt.
Jó megjelenésének ellensúlyozására az esélyügyiek megkövetelték, hogy állandóan
hordjon egy piros gumilabdát az orrán, borotváltassa le a szemöldökét, és egyenletes,
fehér fogai közül néhányra tegyen csorba fogként ható fekete koronát.
- Ha találkoznak ezzel az ifjúval – olvasta a táncosnő – , nehogy megpróbáljanak,
ismétlem, meg se próbáljanak vitatkozni vele!
Csikorgó hang hallatszott, egy ajtót szakítottak ki a sarkaiból.
Szörnyülködő sikolyok és ugató kiáltások áradtak a tévékészülékből. Harrison
Bergeron fényképe ugrálni kezdett a képernyőn, mintha egy földrengés robajára
táncolna. George Bergeron helyesen ismerte föl a földrengést, ami nem csoda, hiszen
a saját otthona is sokszor táncolt ugyanerre a robajló hangra.
- Atyaisten – mondta – , ez csak Harrison fiunk lehet!
Egy karambol zaja a fülhallgatóból azonnal elsöpörte a felismerést.