Oroszországban. Na mindegy, mi vallásosak vagyunk, és úgy gondoljuk, Isten
kiválasztotta Budot és a maguk fiát, hogy különleges módon haljanak meg egy
különleges okból. Amikor mindenki azt kérdezte: „Hogyan lesz ennek vége?” – hát
lehet, hogy Isten így akart véget vetni neki. Nem tudom, hogyan folytatódhatna.
Mr. Ivankov, az azért nagyon elképesztett, ahogy Mr. Kosevoj az ENSZ-ben azt
ismételgette, hogy Bud gyilkos volt. Veszett kutyának és gengszternek nevezte Budot.
Örülök, hogy ön nem így érez, mert nagy tévedés így érezni Buddal kapcsolatban.
Ugyanis ő a repülést szerette, nem a gyilkolást. Mr. Kosevoj nem győzte hangsúlyozni,
hogy milyen kulturált meg művelt meg minden volt a maguk fia, és milyen vad és
tudatlan az enyém. Úgy beszélt róla, mintha egy fiatalkorú bűnöző meggyilkolt volna
egy egyetemi professzort.
Bud soha nem különbözött össze a rendőrséggel, és nem volt benne semmi kegyet-
lenség. Soha nem ment vadászni például, és soha nem vezetett úgy, mint egy őrült, és
tudtom szerint egyetlenegyszer rúgott be, és az is csak kísérlet volt. Büszke volt a
reflexeire. Folyton az egészsége járt a fejében, mert egészségesnek kellett lennie
ahhoz, hogy nagy repülős lehessen. Egyre csak azon tűnődöm, mi lenne a legjobb szó
Budra, és azt hiszem, az lesz az, amit Hazel javasolt. Először kicsit fellengzősnek tűnt,
de mostanra megszoktam, és igaznak érzem. Hazel azt mondja, Bud méltóságteljes
volt. Egyszerre volt férfi és fiú – nyílt és komoly, és udvarias, és eléggé magányos.
Azt hiszem, tudta, hogy fiatalon fog meghalni. Akkor egyszer, amikor berúgott,
csak hogy megtudja, milyen hatása van az alkoholnak, többet beszélt nekem, mint
bármikor. Tizenkilenc éves volt akkoriban. És akkor az egyszer mondta el azt is, hogy
tudja, olyan hivatást választott, hogy a halál benne van a pakliban. Nem mások
haláláról beszélt, Mr. Ivankov. A sajátjáról! „Egy szép dolog van a repülésben”,
mondta azon az estén. „És mi az?”, kérdeztem. „Soha nem tudhatod, mi a baj, csak
akkor, amikor már túl késő – mondta – , és amikor megtörténik, olyan gyorsan
történik, hogy sohasem tudhatod meg, honnan eredt a végzetes csapás.”
A halálról beszélt, éspedig egy különleges, méltóságteljes, tiszteletre méltó
halálról. Ön azt mondja, hogy volt a háborúban, és szenvedett. Én szintén, úgyhogy
azt hiszem, mindketten tudjuk, milyen fajta halál az, amire Bud gondolt. A katona
halála.
A halálának hírét három nappal azután kaptuk, hogy felszállt a nagy rakéta a vízen
túl. A táviratban azt írták, hogy titkos küldetés során halt meg, és a részleteket nem
tudhatjuk meg. A kongresszusi képviselőnket, Earl Watermant kértük meg, hogy
derítse ki Budról, amit lehet. Mr. Waterman eljött, és személyesen beszélt velünk, és
úgy nézett ki, mint aki találkozott Istennel. Azt mondta, nem mondhatja el nekünk,
hogy mit csinált Bud, de az egyik leghősiesebb tett volt az Egyesült Államok
történetében.
A nyilatkozat szerint, amelyet kiadtak a nagy rakétáról, amit láttunk felszállni, a
fellövés kielégítő volt, a szerzett tudás egészen fantasztikus, és a lövedéket valahol az
óceán fölött felrobbantották. Ennyi.
Aztán jött a hír, hogy az orosz műholdban lévő ember halott. Őszintén megmondom
magának, Mr. Ivankov, hogy ez jó hír volt számunkra, mert az az ember, aki ott fent
repült mindazokkal az eszközökkel, csak egyetlen dolgot jelenthetett, és az egy
szörnyű háborús fegyver volt.