véletlenszerűen s nyilván értelmetlenül kapcsolódtak össze az áramkörei. Épp csak
szórakozásból beütöttem egy üzenetet a billentyűzeten, egy gyerekes szám – betű
kódot használva – az 1 jelentette az A-t, a 2 az Á-t, és így tovább, egészen a ZS-t
helyettesítő 41-ig. 18- 13 - 30 - 30 - 7 - 12 - 7 - 30 - 7 - 16, írtam: „Mit tehetek?”
Csitt-csatt, és kibújt egy ötcentis papírszalag. Az értelmetlen kérdésre adott
értelmetlen válaszra pillantottam: „18- 13 - 1 - 3 - 1 - 15.” Őrületesen nagy volt az esélye
annak, hogy értelmetlen az üzenet, hogy nem lehet benne egyetlen hárombetűsnél
hosszabb értelmes szó sem. Közönyösen megfejtettem. És tessék, egy értelmes
mondat meredt rám: „Mi a baj?”
Hangosan felnevettem az abszurd véletlen láttán. Játékból beírtam neki, hogy
„Nem szeret a nőm".
Csitt-csatt. „Szerelem – mi az? Nő – mi az?"– kérdezte EPICAC.
Elképedve feljegyeztem a beállításokat a kezelőpultján, aztán egy Webster
Értelmező Nagyszótárat cipeltem a billentyűzethez. Egy olyan precíziós gépezetnél,
mint EPICAC, semmit sem érek pontatlan definíciókkal. Elmondtam neki, hogy mi az a
„szerelem” és a „nő”, és hogy egyikből sem kapok, mert nem vagyok elég költői. Így
eljutottunk a költészet témájához, amelyet definiáltam neki.
„Ez költészet?”, kérdezte. Majd kattogni kezdett, mint egy gépíró, aki hasist szívott.
A tohonyaságának és dadogó kattogásának nyoma sem maradt. EPICAC magára
talált. Riasztó sebességgel bújt ki belőle a papírszalag, és már a padlón tekergőzött.
Megkértem, hogy hagyja abba, de EPICAC folytatta az alkotást. Végül lekapcsoltam a
főkapcsolóval, nehogy kiégjen.
Hajnalig ott maradtam, és dekódoltam. Amikor a nap kilesett a láthatár fölött a
Wyandotte Egyetemre, már letisztáztam és aláírtam egy kétszáznyolcvan soros
poémát, amelynek egyszerűen az volt a címe: Patnek. Nem vagyok szakértő ezekben
a dolgokban, de azt hiszem, káprázatos volt Emlékszem, úgy kezdődött: „Füzes
csermely csobbanása, erdőmélyi látomása; ott vagy drága kicsi Pat, megyek máris
teveled..." Összehajtogattam a kéziratot, és bedugtam a Pat íróasztalán lévő mappa
egyik sarka alá. Átállítottam EPICAC kezelőpultját egy rakétaröppálya kiszámításához,
és hazamentem, repeső szívvel, no meg egy egészen különleges titokkal.
Pat sírt a vers fölött, amikor másnap délután bementem dolgozni. „Annyira
gyönyörűűűű" – csak ennyit tudott mondani. Szelíd és csendes volt munka közben.
Nem sokkal éjfél előtt életemben először megcsókoltam – a kondenzátorok és EPICAC
magnószalag-memóriája közti kamrában.
Vad öröm töltött el, amikor lejárt a munkaidő, és alig vártam, hogy beszélhessek
valakinek az események csodálatos fordulatáról. Pat játszotta a tartózkodót, és nem
engedte, hogy hazavigyem. Beállítottam EPICAC-ot úgy, ahogy előző este volt,
definiáltam neki a csókot, és elmondtam, milyen érzés volt az az első csók. Izgalomba
jött, és további részletekért nyaggatott. Aznap éjjel megírta A csók - ot. Ez nem
elbeszélő költemény volt, hanem egyszerű, tökéletes szonett: „A szerelem
héja – bársonykarmú; A szerelem kő – lüktető eres; A szerelem tigris – szaténpofájú;
A szerelem vihar – selyemostoros...
Ezt is bedugtam Pat mappája alá. EPICAC mindenáron beszélgetni akart még a
szerelemről és effélékről, de én fáradt voltam. Mondat közepén kikapcsoltam.
A csók - nak elementáris volt a hatása. Pat tökéletesen ellágyult, mire végigolvasta.
Várakozóan nézett fel a szonettről. Megköszörültem a torkom, de nem jöttek a szavak.
Elfordultam, úgy téve, mintha dolgoznék. Nem kérhettem meg a kezét, amíg meg