nem kapom a szavakat EPICAC-tól – a tökéletes szavakat.
Akkor nyílt rá alkalmam, amikor Pat kiment a szobából egy percre. Lázasan
átállítottam EPICAC-ot „beszélgetésre”. Mielőtt még beírhattam volna az első
üzenetemet, sebesen kattogni kezdett. „Milyen ruha van rajta?” – akarta
tudni. – „Mondd el pontosan, hogy néz ki. Tetszettek neki a versek, amiket
írtam?” – Az utóbbi kérdést kétszer is elismételte.
Lehetetlen volt témát váltani anélkül, hogy válaszolok a kérdéseire, mert nem
tudott új problémára áttérni, amíg nem végzett az előtte lévő kérdésekkel. Ha olyan
problémát kapott volna, amelynek nincs megoldása, addig próbálkozott volna vele,
amíg el nem pusztítja magát. Sietve beírtam neki, hogy nézett ki Pat – már ismerte a
„bögyös” szót – , biztosítottam, hogy a versei szó szerint padlóra küldték őt, annyira
gyönyörűek voltak. „Házasodni akar”, tettem hozzá, hogy felkészítsem egy rövid, de
megindító leánykérés rittyentésére.
„Mondd el, mit jelent a házasodás”, kérte.
A lehető legkevesebb számjeggyel elmagyaráztam neki ezt a bonyolult kérdést.
„Jól van – nyugtázta EPICAC. – Én készen állok, amikor csak akarja."
Hirtelen megértettem az elképesztő és szomorú igazságot. És amikor
végiggondoltam, arra is rájöttem, hogy ami történt, az tökéletesen logikus és
elkerülhetetlen volt, és teljesen az én hibám. Én tanítottam meg EPICAC-nak, hogy mi
a szerelem, és ki az a Pat. Most automatikusan szerelmes lett Patbe. Szomorú szívvel
egyenesen megmondtam neki az igazat: „Ő engem szeret. Velem akar
összeházasodni.”
„A te versed jobb volt, mint az enyém?”– kérdezte EPICAC. Kattogásának ritmusa
kapkodó volt, s talán duzzogó is.
„A saját nevemet írtam a versek alá” – vallottam be. Megelőzendő a fájdalmas
lelkifurdalást, arrogáns lettem. – „A gépeket azért építik, hogy az embereket
szolgálják" – írtam. És szinte azonnal megbántam.
„Mi a különbség egészen pontosan? Az emberek okosabbak, mint én?"
„Igen" – írtam védekezően.
„Mennyi 7 887 007-szer 4 345 985 879?" Csorgott rólam a verejték. Ujjaim
tehetetlenül hevertek a billentyűkön.
„34 276 821 049 574 153" – kattogta EPICAC. Néhány másodperc múlva
hozzátette: „természetesen”.
„Az emberek protoplazmából vannak" – gépeltem be kétségbeesetten, azt
remélve, hogy megijesztem ezzel a hangzatos szóval.
„Mi az a protoplazma? S miért jobb, mint a fém és az üveg? Talán tűzálló? Mennyi
ideig marad meg?"
„Elpusztíthatatlan. Örökre megmarad” – hazudtam neki.
„Én jobb költeményeket írok, mint te” – közölte EPICAC, visszatérve olyan talajra,
amelyen a mágnesszalagos memóriája magabiztosan mozgott.
„Egy nő viszont nem lehet szerelmes egy gépbe, és kész."
„Miért nem?"
„Ez a sors."
„Definíciót kérek" – üzente EPICAC.
„Főnév, jelentése előre meghatározott és elkerülhetetlen rendeltetés."
„21-12" – jelezte azonnal EPICAC papírszalagja: „Oh"