- Harry – kiáltotta Heinz, odasietve hozzájuk. – Képzeld, Harry! Képzeld, mi
történt!– Széles mosoly volt az arcán.
Harry, egy magas, fess, pisze orrú fiatalember, enyhe meglepődéssel nézett le
Heinzre.
- Á, szia, Heinz. Mi a helyzet, öregfiú?
A lány zavartan nézett maga elé, mintha azt kérdezte volna, mi a csudának
szegődik melléjük egy ilyen fura alak ilyen késői órán. Heinz elkerülte enyhén gúnyos
tekintetét.
- Egy baba, Harry. A feleségem épp most szült egy fiút.
- Ó – mondta Harry. Nyújtotta a kezét. – Hát, gratulálok. – Erőtlenül fogott kezet
Heinz-cel. – Hát az remek, Heinz, az nagyon remek. – Elhúzta a kezét, és várta, hogy
Heinz mondjon még valamit. - Igen, igen... épp csak egy órával ezelőtt – folytatta Heinz. – Két kiló ötvenkét
deka. Soha életemben nem voltam még ilyen boldog. - Hát, ez valóban remek, Heinz. Igazán boldog lehetsz.
- Igen, valóban – szólalt meg a lány. Hosszú csend következett, s mindhárman
egyik lábukról a másikra álltak. - Ez valóban jó hír – mondta végül Harry.
- Igen – tette hozzá Heinz gyorsan – , hát, csak ezt akartam elmondani neked.
- Köszönöm – bólintott Harry. – Igazán jó hallani az ilyet.
Újabb feszengő csend következett. - Hát, a vegytisztítóban találkozunk – búcsúzott Heinz, és élénken visszasétált a
padjához, de vörösödő nyaka elárulta, mennyire ostobának érzi magát.
A lány nevetett.
Már otthon, a kis lakásban, hajnali két órakor Heinz önmagával beszélgetett, meg
az üres mózeskosárral és az ággyal. Németül beszélt, pedig megesküdött, hogy soha
többé nem szólal meg azon a nyelven.
- Nem érdekli őket – mondta Heinz. – Mindnek annyi sok dolga van, annyi, de
annyi dolga, hogy nem veszik észre az életet, és nincsenek érzéseik róla. Egy gyerek
született. – Megvonta a vállát. – Mi lehetne ennél unalmasabb? Ugyan ki lehet olyan
ostoba, hogy beszélni akar róla, hogy azt hiszi, van ebben valami fontos vagy
érdekes?
Kinyitott egy ablakot a nyári éjszakára, és kinézett a szürke fatornácok és a
szemetestartályok holdsütötte kanyonjára.
- Túl sokan vagyunk, és mind túl messze egymástól – állapította meg Heinz. – Egy
újabb Knechtmann született, egy újabb O'Leary, egy újabb Sousa. Kit érdekel? Minek
izgatná magát bárki is? Ugyan mi változik tőle? Semmi.
Ruhástul lefeküdt a vetetlen ágyra, és hangos sóhajjal elaludt.
Hat órakor ébredt, mint mindig. Megivott egy csésze kávét, és a névtelenség fanyar
érzésével zötykölődött a belvárosba tartó vonaton. Arca nem mutatott érzelmet.