Olyan volt, mint az összes többi arc, látszólag képtelen a meglepődésre vagy a
csodálkozásra, az örömre vagy a haragra.
Ugyanilyen szenvtelenül gyalogolt az utcákon a kórház felé: egy szürke, érdektelen
ember – a város része.
A kórházban ugyanolyan céltudatos és nyugodt volt, mint a körülötte nyüzsgő
orvosok és nővérek. Amikor bevezették a szobába, ahol Avchen aludt fehér függöny
mögött, csak azt érezte, amit mindig a jelenlétében – szerelmet, sajgó elragadtatást
és hálát.
- Menjen csak, és finoman ébressze fel, Mr. Netman – mondta a nővér.
- Avchen... – érintette meg Heinz felesége fehér köpenyes vállát. – Jól vagy,
Avchen? - Mmmmmmmmmm? – mormolta Avchen.
Résnyire nyílt a szeme. – Heinz. Szia, Heinz. - Drágám, jól vagy?
- Igen, igen – suttogta Avchen. – Jól vagyok.
Milyen a baba, Heinz? - Tökéletes. Tökéletes, Avchen.
- Nem tudtak megölni minket, igaz, Heinz?
- Nem.
- És itt vagyunk, és élünk.
- Igen.
- A kisbaba, Heinz... – Tágra nyitotta sötét szemét. – A legcsodálatosabb dolog,
ami valaha történt, ugye? - Igen – mondta Heinz.
(1954)
M. Nagy Miklós fordítása