páciensben a gyors és mágikus gyógyulás utáni vágyat A régóta alkoholizáló 35 éves, elvált Kevin
esete jól példázza azt a hibát, amelyet az idő előtti feltáró munka jelent:
Kevin azután hagyott fel az ivással, hogy csaknem belehalt alkoholizmusa szövődményeibe. Uj
józansága idején azonban emlékbevillanások kezdték kínozni, melyekben súlyos kisgyerekkori
bántalmazása képeit látta. Azért fogott bele a terápiába, mert a probléma „végére akart járni". Úgy
gondolta, traumatikus emlékei miatt iszik, és hogy ha ezeket „ki tudná lökni magából", biztos soha
többé nem kívánná az alkoholt. Semmilyen alkoholistákat segítő hivatalos programban nem volt
hajlandó részt venni, nem járt az Anonim Alkoholisták foglalkozásaira sem. Az efféle programokat
gyenge akaratú, függő embereknek való „mankóknak" látta, és mint közölte, neki nincs szüksége
ilyen támaszra.
Pszichológusa beleegyezett, hogy Kevin gyerekkori történetével foglalkozzanak. Az ülések során
Kevin hátborzongató részletességgel öntötte ki magából rettenetes gyerekkori emlékeit Rémálmai
és emlékbevillanásai felerősödtek, az ülések között pedig egyre gyakrabban hívta fel pszichológusát
azzal, hogy bajban van. Ugyanakkor a megbeszélt üléseken egyre rendszertelenebből jelent meg.
Néhány telefonbeszélgetés alkalmával Kevin hangja ittasnak tűnt, ám makacsul tagadta, hogy újra
inna. Pszichológusában akkor tudatosodott, hogy hibát követett el, amikor Kevin alkoholszagúan
érkezett az egyik Ölésre.
Ebben az esetben az anyagabúzus területén járatlan terapeuta nem fordított kellő figyelmet az
absztinencia elérésére. Egyszerűen elfogadta páciense érvelését, hogy miért nincs szüksége társas
támogatásra, és ezzel figyelmen kívül hagyta a biztonság egyik legalapvetőbb komponensét.
Ezenkívül arra sem gondolt időben, hogy a traumatikus emlékek mélyreható feltárása valószínűleg
erősíteni fogja a poszttraumás stressz zavar emlékbetöréses tüneteit, ami veszélybe sodorja a
páciens amúgy is törékeny absztinenciáját.
Kevin esete azt példázza, hogy alaposan meg kell vizsgálni a páciens pillanatnyi élethelyzetét,
mielőtt a konkrét terápiás célról megállapodnának.
209
Az értékelés részeként fel keli mérni, hogy milyen alapszabályok garantálják a páciens biztonságát.
Az ambuláns pszichoterápia elégtelen vagy akár teljességgel alkalmatlan lehet egy olyan páciens
számára, akinek öngondoskodási vagy önvédelmi képessége súlyosan sérült. Lehetséges, hogy
kezdetben a páciens napközbeni vagy bentlakásos kezelést igényel, illetve drog- vagy
alkoholelvonó kúrára kell irányítani. A detoxikáció, az evési zavarok vagy az öngyilkossági
késztetések megfékezése érdekében akár a kórházi kezelés igénye is felmerülhet Az is előfordul,
hogy az ügy szociális beavatkozást igényel, például a veszélyeztetett gyerek(ek)ről jelentést kell
tenni valamilyen gyerekvédelmi hatoságnál, bírói távoltartó végzést kell szerezni, vagy a pácienst
krízismenhelyre kell menekíteni.
Ha nem egyértelmű, hogy melyik a legjobb megoldás, a terapeuta inkább ott kövessen el hibát,
hogy túl nagy hangsúlyt helyez a biztonságra. Ezzel a páciens olyan helyzetbe kerül, hogy
bizonyítania kell: csakugyan képes az öngondoskodásra, a terapeuta pedig csak kicsit túlzásba vitte
az elővigyázatosságot. Amennyiben a terapeuta lebecsüli a veszélyt, a páciens később esetleg arra
kényszerül, hogy drámai módon jelezze biztonsága hiányát.
A gyors, katartikus gyógyulás csábító fantáziájának ellensúlyozásaképpen a terapeutának érdemes a
gyógyulás folyamatát a maratonfutáshoz hasonlítania. Ezt az összetett hasonlatot a túlélők általában
rögtön megértik. Rájönnek, hogy a felépülés - akár a maraton - az állóképesség próbája, amely
hosszas felkészülést és ismételt gyakorlást kíván. A maraton hasonlata igen jól kifejezi a testedzés
markánsan viselkedéses jellegét, illetve az elszántság és a bátorság pszichológiai dimenzióit. Bár e
blacktrush
(BlackTrush)
#1