adott normál fiziológiás reakciók, és újjáépíthető a trauma által szétzúzott és töredezetté tett
„cselekvésrendszer". Az edzések eredményeképpen a túlélők magabiztosabban néznek szembe a
világgal: „Felemelt fejjel járnak, könnyebben lélegeznek, jobb a szemkontaktusuk, nem lehet őket
könnyen kibillenteni a Lelki egyensúlyukból. [...]
A résztvevők arról számolnak be, hogy az utcán járva inkább az emberek szemébe néznek ahelyett,
hogy a földet néznék és meghunyászkodnának."^4
237
A gyógyulás e szakaszában a túlélők számára ugyanilyen fontosak lehetnek a félelemmel való
szembenézés egyéb szabályzót!, irányított formái. Egyes önsegítő szervezetek terápiás programjaik
között például olyan vadontúrákat kínálnak, ahol a résztvevők körültekintően megtervezett
körülmények között kerülhetnek szembe a veszéllyel. Az ilyen önként vállalt élmények lehetővé
teszik, hogy a túlélő maladaptiv társas reakciói, illetve a félelemre adott fiziológiás és pszichés
reakciói újrastruktúrálódhassanak. Jean Goodwin terapeutaként több ilyen gyerekkorukban
bántalmazott túlélőknek szervezett vadontarán is részt vett. így eleveníti fel az élményt: „Ez
tipikusan az a környezet, ahol a biztonság megőrzésének addigi mágikus vagy neurotikus módszerei
egyszerűen nem működnek. Azzal, hogy valaki »aranyos«, nem követelőzik, lelkileg »eltűnik«,
túlzott vagy nárcisztikus követeléseket támaszt a többiekkel szemben, vagy megmentőre vár, itt
nem kerül az asztalra reggeli. Viszont a résztvevők nagy meglepetéssel és Örömmel tapasztalják,
hogy reális megküzdési stratégiáik milyen hatékonyak. Meg tudják tanulni, hogyan ereszkedjenek
le egy sziklán: felnőtt készségeik [...] túlmutatnak félelmeiken és alacsony önértékelésükön, amely
kezdetben elhitette velük, hogy úgysem tudják megtenni."^5
Egy vadontúrán - akár egy Önvédelmi tanfolyamon - a túlélő szándékosan olyan helyzetbe hozza
magát, amelyben úgy tapasztalhatja meg a veszélyre adott „küzdj vagy menekülj" válaszreakciókat,
hogy előre tudja: a küzdést választja majd. Ezzel mindenképpen kontrollt gyakorol testi és érzelmi
reakciói felett, ami jelentősen erősíti autonómiaérzetét. Nem minden veszélyhelyzet leküzdhetetlen,
és nem minden félelem bénítja le az embert. A félelem szándékos, közvetlen megtapasztalásával a
túlélő újratanulja annak különböző fokozatait. A cél nem a félelem megszüntetése, hanem annak
megtanulása, hogy miként tudunk félelmünkkel együtt élni, és azt az energia és tudás forrásaként
használni.
A terápia e pontján a túlélők nemcsak a fizikai veszéllyel szembesítik magukat, hanem sokszor saját
módszereiket is újraértékelik, amelyekkel a nyíltan nem fenyegető, ám ellenségességet vagy finom
kényszert jelző társas helyzeteket szokták kezelni. Fokozatosan kezdik megkérdőjelezni azokat az
elképzeléseiket, amelyek miatt eltűrték a társadalmilag elnézett erőszakot vagy kihasználást A nők
megkérdőjelezik hagyományos alárendelt szerepüket, és hogy maguk is feltétel nélkül elfogadták
azt. A férfiak megkérdőjelezik hagyományos cinkosságukat a mások feletti uralkodásban és
erőszakban.
238
Ezek az elképzelések és viselkedésminták gyakran olyan mélyen rögzültek, hogy már a tudatosság
keretein kívül működnek. Mardi Horowitz egy megerőszakolt nővel folytatott terápia harmadik
szakaszáról beszámolva felidézi, miként ébredt rá páciense, hogy sztereotip nőies attitűdjei és
viselkedése veszélybe sodorhatják őt: „A támadást megelőzően a páciens egyik tudattalan attitűdje
az volt, hogy csak a szexualitásával hívhatja fel magára az emberek figyelmét, mivel Önmagában
érdemtelen arra. [...] A nemi erőszak jelentését feltáró ülések során egyre tisztábban kezdte látni e
hibás énfogalmat és a hozzá kapcsolódó megmentési fantáziákat. Lassan felülvizsgálta saját
attitűdjeit, köztük azt az irreális, automatikus elgondolást, hogy a felette uralkodó embereknek
blacktrush
(BlackTrush)
#1