előbb-utóbb biztosan bűntudatuk lesz, amiért kihasználják, ami majd arra készteti őket, hogy
törődjenek vele, és gyengédek legyenek hozzá."^6
Ismét hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a túlélő kizárólag akkor képes szabadon megvizsgálni
személyiségének vagy viselkedésének öt kihasználhatóvá tevő vonatkozásait, ha egyértelműen
kimondták, hogy a bűncselekményért kizárólag az elkövető felelős. A traumatúlélő gyengeségeinek
és hibáinak őszinte feltárására csakis olyan környezetben folyhat, amely védelmet nyújt számára a
megszégyenítéssel és az érzéketlen elítéléssel szemben. Ennek hiányában a terápia csak újabb
áldozathibáztatássá fajul. Róbert J. Lifton vietnami veteránokkal végzett munkája során világosan
elkülöníti a férfiak kezdeti destruktív önvádját attól a konstruktív, megerősítő önvizsgálattól, amely
a „rap-csoportban" alakul ki bennük:
Feltűnt, hogy ezek a férfiak milyen nagy hangsúlyt fektetnek [...] a felelősség és az akarat szerepére.
Bár a katonai és politikai vezetőket és intézményeket nyíltan elítélték militarizmusuk és a háború
támogatása miatt, mégis mindig arra a következtetésre jutottak, hogy annak idején önként lettek
katonák. [.;. J Kiemelték, hogy a lehető legképtelenebb okok miatt [...] vonultak be. Ám abban
mindenesetre egyetértettek, hogy ők választották a katonaságot és a háborút, nem pedig a katonaság
és a háború választotta őket. Ez az Ön-elitélés nem írható teljes mértékben visszamaradt bűntudatuk
számlájára. Inkább annak a küzdelemnek lehetett része, hogy e férfiak magasabb autonómiaszintre
helyezzék én-határaikat.^7
Ahogy a túlélők lassan felismerik az őket kiszolgáltatottá tevő mélyen beléjük nevelt
elképzeléseket, gyakran a jelenben is felfedeznek olyan társadalmi nyomásokat, amelyek hasonló
áldozatszerepbe kényszerítik őket. Ahogyan félelmeiken és belső konfliktusaikon úrrá kell lenniük,
úgy e külső nyomásokon is túl kell lépniük.
239
Ha ezt nem teszik, mindennapi életükben változatlanul ki lesznek téve a konkrét vagy szimbolikus
traumaismétlődés veszélyének. Míg a gyógyulás első szakaszában a túlélők főként úgy birkóznak
meg társas konfliktusaikkal, hogy védett környezetbe vonulnak, addig a harmadik szakaszban
gyakran már maguk vállalják fel a konfrontációk kezdeményezését. Ez az a pont, amikor végre
készen állnak titkaik kimondására, a kívülállók közönyének vagy rosszallásának
megkérdőjelezésére, és bántalmazóik vádolására.
A bántalmazó családban nevelkedett túlélők gyakran sok éven át maguk is engedelmeskedtek a
családban uralkodó hallgatás szabályának. A családi titok őrzésével azonban olyan teher súlyát kell
hordozniuk, amely nem őket illeti. Gyógyulásuk e pontján a túlélők néha úgy döntenek, hogy közlik
családtagjaikkal: visszavonhatatlanul megszegték a hallgatás szabályát. E tettükkel levetik
magukról a szégyen, bűntudat és felelősség terhét, és e terhet az elkövetőre hárítják, akit az
valójában illet.
Egy alaposan előkészített és megfelelően időzített családi konfrontáció vagy a titok felfedése és
kimondása hatalmas belső erőt adhat a túlélőnek. Ám nem szabad ilyesmire vállalkoznia addig,
amíg nem biztos benne, hogy kész az igazságot anélkül kimondani, hogy a következményektől
rettegne vagy beismerésre várna. A kimondás elemi ereje az igazság kimondásának aktusában
rejlik, éppen ezért mindegy, hogy a család miként reagál rá. Bár a túlélő számára komoly elégtételt
jelenthet, ha családja elismeri az igazságot, a kimondás akkor is sikeres, ha a család merev
tagadással vagy dühös támadással reagál rá. Ez utóbbi esetben a túlélő tudatosan megfigyelheti
családja viselkedését, és jobban megértheti azt a nyomást, amellyel gyerekkorában szembekerült.
A gyakorlatban mind a konfrontáció, mind a kimondás részletes tervezést és alapos felkészülést
igényel. Mivel a legtöbb családi interakciót a résztvevők megszokták és magától értetődőnek
blacktrush
(BlackTrush)
#1