tekintik, az uralkodás és önalávetés dinamikája a látszólag jelentéktelen élethelyzetekben is
megjelenhet. A túlélőt támogatni kell a szembesítés menetének megtervezésében és az eleve
egyértelmű alapszabályok megfogalmazásában. Sok túlélőnek egyedülállóan új élményt jelent,
hogy a gépies engedelmesség helyett most ö alakítja a szabályokat.
A túlélőnek a kimondás menetével is tisztában kell lennie: előre el kell terveznie, hogy milyen
konkrét információkat akar közölni és kikkel. Egyes túlélők csak az elkövetőt akarják konfrontálni
tettével, ám a legtöbben inkább valamelyik nem bántalmazó családtaggal akarják megosztani
titkukat.
240
A túlélőt bíztatni kell, hogy először azokat a családtagokat próbálja megközelíteni, akiktől
együttérzésre számíthat, és csak ezután haladjon tovább a várhatóan megingathatatlanul ellenséges
családtagok konfrontál ás a felé. Az önvédelmi tanfolyamokhoz hasonlóan a családi
konfliktusokban való közvetlen részvételt is célszerű egyre nehezedő helyzetgyakorlatokkal
felvezetni, mielőtt a túlélő továbblép a magasabb ve-szélyszintek felé.
Végül a túlélőnek előre végig kell gondolnia a kimondás lehetséges következményeit, és meg kell
terveznie, hogy melyik esetben mit fog tenni. Talán szeretne valami áhított célt elérni, de fel kell
készülnie, hogy bármi legyen is az eredmény, képes lesz elfogadni. A sikeres kimondást csaknem
minden esetben csalódással vegyes felvillanyozottság követi. A túlélő egyrészt megdöbben saját
bátorságán és merészségén. Családja már nem félemlíti meg, és már nem érzi, hogy kötelessége
eljátszani a romboló családi kapcsolatokban ráosztott szerepet. Már nem tartja fogva a titoktartás
parancsa - nincs többé rejtegetnivalója. Másrészt tisztábban látja családja korlátait is. Egy
incesztustúlélő így eleveníti fel egykori érzéseit, miután felfedte titkát a családja előtt:
Először sikert, teljességet és hihetetlen megkönnyebbülést éreztem, de lassanként mélységes
szomorúság és fájdalom vett erőt rajtam. Ereztem, hogy nagyon fáj, de nem voltak szavaim arra,
amit érzek. Csak azt tudtam, hogy csak sírok és sírok, de magam sem tudom, miért. Ez szinte sose
fordul velem elő, általában elég jól meg tudom fogalmazni az érzéseimet. De ez csak valami
csupasz, nyers érzés volt. Veszteség, fájdalom, gyász - mintha az egész családom meghalt volna.
Már nem voltak reményeim, elvárásaim velük szemben. [...] Tudtam, hogy mindent kimondtam.
Nem volt bennem olyasmi, hogy „Bárcsak ezt meg ezt még elmondtam volna!" Mindent
elmondtam, amit akartam, és úgy, ahogyan akartam. Tudtam, hogy mindent megtettem, és nagyon
hálás voltam a hosszas tervezgetésért, a próbákért, az együttgondolkodásért, meg mindenért. [...]
Azóta szabadnak érzem magam. [...] Érzem magamban a reményt! Úgy érzem, van jövőm. A
földön járok, nem pörgők megszállottan, és nem vagyok mániás. Amikor szomorú vagyok, szomorú
vagyok; amikor pedig dühös, akkor dühös. Reálisan érzékelem a rossz pillanataimat és az előttem
álló nehézségeket, de tudom, hogy számíthatok magamra. Ez már nagyon más. Sosem hittem volna,
hogy egyszer eljutok ide. Egész életemben erre a szabadságra vágytam, és egész életemben ezért
küzdöttem. Most már nem kell harcolnom érte - nincs kivel - hiszen a szabadság egyszerűen az
enyém.s
241
Megbékélés önmagunkkal
„Tudom, HOGY számíthatok magamra ." Ez az egyszerű kijelentés akár a gyógyulás harmadik és
egyben utolsó szakaszának mottója is lehetne. A túlélőt már nem kísérti a traumatikus múlt: ő
rendelkezik önmaga fölött. Kezdi meglátni az embert, aki valaha volt, és a rombolást, amelyet a
trauma okozott benne. Következő feladata, hogy azzá váljon, aki lenni akar. E cél érdekében azon
blacktrush
(BlackTrush)
#1