unalmasnak képzelte a „normális" emberek életét, de most az áldozatlétbe beleunván, a mindennapi
életet is kezdi érdekesnek látni. Egy gyerekkorában szexuálisan bántalmazott túlélő így vall e
változásról: „Izgalomfüggő vagyok. Amikor egy-egy izgalomciklus véget ér, mindig csalódás tölt
el: de akkor most mi miatt fogok üvölteni és őrjöngeni? [...] Olyan ez, mint valami kémiai
függőség. Kórosan függök a drámaiságomtól meg az adrenalinszintemtől. Ezt az
izgalomszükségletet feladni olyan volt, mint fokozatosan lejönni valami anyagról. Sőt, már odáig is
eljutottam, hogy néha, egy rövid időre valamiféle belső békét is tudok érezni."^11
243
Ahogy a túlélők beazonosítják és „elengedik" azokat a személyiségrészeiket, amelyeket a
traumatikus környezet alakított ki bennük, egyre megbocsátóbbá válnak Önmagukkal szemben.
Amikor már nem érzik úgy, hogy ezeknek Örökké velük kell maradniuk, könnyebben elismerik a
jellemüket ért sérüléseket. Minél aktívabban képes a túlélő bevonódni saját élete újjáépítésébe,
annál nagylelkűbbé és elfogadóbbá válik traumatizált énje emlékével szemben. Linda Lovelace így
emlékezik vissza a hivatásos pornográfia borzalmaira: „Ma már nem vagyok olyan szigorú
önmagammal. Talán mert épp eléggé leköt, hogy egy hároméves gyerekről, egy férjről, egy házról
meg két macskáról kell gondoskodnom. Ha visszatekintek Linda Lovelace-re, megértem őt. Tudom,
hogy miért tette, amit tett. Azért, mert úgy érezte: még az az élet is jobb, mint a halál."^12
A túlélők ezen a ponton már be tudják azonosítani énjük azon pozitív tulajdonságait, amelyek a
traumatikus élmény során kovácsolódtak ki, de ugyanakkor felismerik, hogy bármit is nyertek, túl
nagy árat kellett fizetniük érte. A jelenből visszatekintve, lelkileg megerősödve jobban átlátják,
hogy a traumatikus helyzetben mennyire kiszolgáltatottak voltak, és egyre inkább értékelik adaptív
erőforrásaikat. Például az a túlélő, aki rettegését és tehetetlenségségét disszociációval küzdötte le,
egyre nagyobb csodálattal tekinthet az emberi elme e kivételes képességére. Bár e képességre
fogolyként tett szert, s e tudás egyben börtönévé is vált, szabadulása után mégis megtanulhatja
transzképességeit jövendő élete gazdagítására használni ahelyett, hogy menekülni próbálna előlük.
A traumatizált áldozat-én iránti együttérzés és tisztelet Összefonódik a túlélő-én elismerésével és
ünneplésével. E gyógyulási szakaszba érkezvén a túlélőt gyakran megújult büszkeség tölti el. Ez az
egészséges önszeretet erősen különbözik attól a grandiózus különlegességérzéstől, amely egyes
áldozatokat jellemez. Különlegességérzésével az áldozat valójában öngyűlöletét és vélt
értéktelenségét kompenzálja. E törékeny tudat semmilyen hibát nem túr meg. Az áldozat
különlegességérzését a másoktól való különbözőség és elszigeteltség érzése is kíséri. Ezzel szemben
a túlélő már teljesen tisztában van saját hétköznapiságával, gyengeségeivel és korlátaival, és azt is
tudja, hogy egy emberi közösség része, amelytől sokat kapott Ez a tudat akkor is lelki egyensúlyt ad
számára, amikor éppen megújult erejét élvezi. Az alábbi nő, akit mind gyerekként, mind felnőttként
bántalmaztak, egy női krizismenhely dolgozói iránt érzett csodálatáról beszél:
(^1) „Tudom, magamnak is sokat köszönhetek, hisz a lovat is oda lehet vezetni a vízpartra, de arra már
nem lehet kényszeríteni, hogy igyon. Akkoriban irdatlanul szomjas voltam, és ti megmutattátok
nekem az utat a vízhez, [...] az élet vizének bennem és körülöttem lévő forrásához, [...] egy olyan
forráshoz, amelyből mindig meríthetek. Csak ittam és ittam, és még mindig nem teltem el az
ivással. Annyira szerencsés vagyok. Tőletek annyi gyógyító szeretetet kaptam, és most már azt
tanulom, hogyan adhatom ezt tovább más nőknek is. [...] Nézzétek, meddig jutottam. Ugye nem
semmi?!"^13
244
Visszakapcsolódás másokhoz