„válságbeszámoló" {critical incident debriefing, vagyis a kiváltó esemény részletes ismertetése)
vagy „traumás stressz beszámoló** (traumatic stress debriefing) jellegű programokat mind
gyakrabban használják nagyobb csoportokat érintő traumatikus események után; sőt egyes
veszélyes szakmák esetében már rutinszerűnek számítanak.^17
A biztonság alapszabályát azonban az ilyen programok során is be kell tartani. Ahogyan sosem
feltételezhetjük teljes bizonyossággal, hogy a traumát átélt személy családja segítőkész lesz, úgy azt
sem vehetjük biztosra, hogy egy csoport ember képes összefogni és összetartani pusztán azért, mert
mindannyian ugyanazt a szörnyűséget élték át. Elképzelhető, hogy a traumatikus esemény nemhogy
nem szorítja háttérbe a rejtett érdekellentéteket, hanem még fel is erősíti azokat.
Egy munkahelyi balesetnél például a vezetés és az alkalmazottak egészen más szempontból
értelmezhetik az incidenst. Ha az eseményt emberi gondatlanság vagy bűncselekmény okozta, a
válságbeszámoló a jogi eljárást is megzavarhatja vagy hátráltathatja. Ezért a nagycsoportos
válságbeszámolók levezetői egyre gyakrabban hangsúlyozzák a módszer korlátait. Christine
Dunning rendőrpszichológus szerint a beszámolónak mindenképpen képzésjellegűnek kell lennie,
lehetőséget kell hagynia az egyéni utókövetésre, valamint kerülnie kell a történtek nagycsoportos
nyilvánosság előtti részletet elmondását és az erős érzelmek ventillálását.^18
A hosszantartó, ismételt trauma túlélői számára a felépülés első szakaszában egy csoport az
elismerés és a támogatás hatalmas erőforrása lehet. A csoportnak azonban semmiképpen sem
szabad szem elöl tévesztenie elsődleges célkitűzését, ami nem más, mint a biztonság kialakítása. Ha
ez a fókusz elvész, könnyen megtörténhet, hogy a csoporttagok csak még jobban megrémítik
egymást múltbeli történetük szörnyűségeivel és jelenlegi életük veszélyeivel. Egy incesztustúlélö
arról mesél, hogy a többiek történeteit hallva még rosszabbul érezte magát: „Amikor elmentem a
csoportba, arra számítottam, hogy könnyebb lesz, ha más nőket is látok, akikkel ugyanaz történt. A
csoportban érzett legmegrendítőbb élményem az volt, amikor rájöttem: egyáltalán nem könnyebb -
sőt: ez csak megsokszorozza a szörnyűséget."^19
Ezért az első szakaszban ajánlott, hogy a csoportmunka erősen kognitív legyen és inkább az
információátadásra, semmint az explorációra koncentráljon. A csoportnak olyan fórumként kell
működnie, ahol a résztvevők kicserélhetik tapasztalataikat a traumás tünetekről, beazonosíthatják a
közös tüneti mintázatokat, és megoszthatják a többiekkel Öngondoskodási és önvédelmi
stratégiáikat. A foglalkozások felépítésének segítenie kell a résztvevők erősségeinek és megküzdési
stratégiáinak fejlődését, és minden csoporttagot védenie kell, hogy ne törjenek rá kezelhetetlenül
erős emlékek vagy érzések.
E védelmet biztosító felépítés egyik fajtáját figyelhetjük meg például azokban az önsegítő
csoportokban, amelyek az Anonim Alkoholisták modelljén alapulnak. E csoportok célja nem a
trauma mélyreható feltárása, hanem inkább egyfajta fogalmi keret kínálása azon tünetek
megértéséhez, amelyek feltételezhetően a trauma másodlagos vonzataként jelentkeznek (például az
anyag abúzus, az evési zavarok és egyéb öndestmktív viselkedések). E csoportok számos irányelvet
adnak a résztvevőknek, amelyek segítik személyes belső megerősödésüket és másokhoz való
kapcsolódásuk helyreállítását.
261
Az ilyen típusú foglalkozásokat „tizenkét-lépéses programnak" (twehe steps) nevezik.^20
A hasonló önsegítő programok felépítése didaktikus célokat tükröz. Bár a csoporttagok a
foglalkozások során erős érzelmeket élnek át, az érzések öncélú ventillációját és a részletes
történetmesélést a tagok érdekében nem bátorítják. A figyelem középpontjában mindvégig az áll,
hogy az általános alapelveket egyéni vallomásokkal támasszák alá, és hogy a közös irányelvek
blacktrush
(BlackTrush)
#1