betartásából minden résztvevő tanuljon. A biztonságos légkör megteremtésének nem előfeltétele a
csoporttagok közötti erős összetartás; sőt: a tagok biztonságérzetét főként az anonimitás és
titoktartás alapszabálya, illetve a csoport ismeretátadó jellege garantálja. A csoporttagok nem
konfrontálják egymást, és nem nyújtanak egymásnak túlságosan személyes jellegű, egyéni
támogatást. A mindennapi tapasztalatok megosztása a csoporttal csökkenti a résztvevők
szégyenérzetét és elszigeteltségét, fejleszti gyakorlati problémamegoldó képességüket, és reményt
ad nekik.
Az önsegítő csoportokban konkrétan megfogalmazott szabályok biztosítják, hogy a mindenkori
csoportvezetők ne élhessenek vissza hatalmukkal. E szabályok a „tizenkét hagyomány" (twehe
traditions) néven ismertek. A hatalom a vezető személye helyett a csoport közös hagyományaiban
gyökerezik, A csoportvezető önkéntes alapon, a csoporttagok közül kerül ki, feladata rotáció
alapján meghatározott időre szól. A tagság homogenitása úgy értendő, hogy minden résztvevő
ugyanazt a közös problémát fogalmazza meg. A legtöbb csoport nem szabályozza sem a tagság
összetételét, sem a gyűléseken való megjelenést: a csoporthatárok rugalmasak és befogadók. A
csoporttagoknak nem kötelező rendszeresen megjelennie vagy megszólalnia. Ez a rugalmasság
minden tag számára lehetővé teszi, hogy önmaga határozza meg bevonódása intenzitását. Ha valaki
csak látni szeretne másokat, akiknek hasonló élményeik voltak, szabadon eljöhet, csendben
figyelhet, és bármikor távozhat.
E csoportalapelvekbe épített szerkezeti biztosítékokat más közegekben is jó eredménnyel
használják. Ennek ellenére egyes önsegítő csoportokban továbbra is fennáll az elnyomó, önérdekű
csoporttematika veszélye. Ez különösen áll az olyan újonnan alakult csoportokra, amelyekből
hiányzik a gyakorlati tapasztalatok háttere és az érettebb tizenkét-lépéses programokat jellemző
többféle választási lehetőség. Az önsegítő csoportokban részt vevő túlélőknek sosem szabad
elfelejtkezniük arról az alapelvről, hogy csak azt vigyék magukkal, amit hasznosnak éreznek, a
többit pedig dobják el.
263
Az első szakaszba tartozó csoportok másik változata a rövid távú stressz kezelő csoport, amely a
gyógyulás e kezdeti szakaszában főként a krónikus traumák túlélőinél tűnik ígéretesnek.^21 A
csoportmunka fókuszában ez esetben is a jelenlegi biztonság kialakítása áll. A foglalkozások
menete didaktikus, a tő hangsúly a tünetek enyhítésére, valamint a problémamegoldási készségekre
és az öngondoskodás napi feladataira helyeződik. A csoporttagokat nem szükséges megválogatni;
bármikor léphetnek be új tagok, és néhány ülés után is új csoportok alakulhatnak. Ez a csoportfajta
alacsonyfokú elkötelezettséget jelent, ezért nem jellemző rá az erős csoportkohézió. A védelmet az
aktív, didaktikus csoportvezetés és az aktuális feladatokra való koncentrálás garantálja. A
csoporttagok nem különösebben tárják fel önmagukat, és nem konfrontálódnak egymással.
Az ilyen pszichoedukációs csoportok némi átalakítással számos társas közegben jól működhetnek.
Lényegében minden olyan helyzetben alkalmazhatók, ahol az elsődleges cél az alapvető biztonság
megteremtése; így kórházak pszichiátriai osztályain, kábítószer- vagy alkoholelvonó programokban
vagy bántalmazott nők számára fenntartott krízismenhelyeken.
263
kilencedik fejezet: Emlékezés és gyász
MÍG A GYÓGYULÁS ELSŐ SZAKASZÁBAN a traumatikus élmények csoport előtti feltárása
akár a túléld teljes összeomolását is okozhatja, addig ugyanez a munka a második gyógyulási
szakaszban jelentős eredményeket hozhat. Egy jól szervezett csoport egyrészt segíti a
traumatörténet rekonstruálását, másrészt éltető érzelmi támaszt nyújt a gyász időszakában Ahogy