Quim Monzó - Guadalajara

rendkívül sürgős ügyek is, amelyek mia az épületbe jö, milyen hirtelen
jelentőségüket tudják veszíteni egy ilyen véletlen balszerencse mia. Egy
órával ezelő még stopperrel mérte az időt, és egyetlen másodperce sem
volt, amit elvesztegethete volna. Most pedig lőek az egész napnak. Vagy
legalábbis a délelőnek. Vajon sokáig tart még, mire kiszabadítják őket? A
férfi veszi a bátorságot, és azt mondja, biztosan nagyon sürgős dolga volt,
mert amikor megállítoa a lábával az ajtót, úgy láa a tekintetén, hogy
neheztel rá. A nő mosolyog, és azt mondja, igaza van, nem bírja elviselni
azokat az embereket, akik megállítják a lábukkal a li ajtaját, amikor az már
majdnem becsukódo, és nem gondolnak azokra, akik bent vannak a
liben (és minél gyorsabban fel vagy le akarnak jutni, s valójában már el is
kezdték a felvagy lejutás folyamatát, így minden joguk megvan hozzá, hogy
be is fejezzék), és akik számára ez az esemény bizony kellemetlen. A férfi
már azon van, hogy azt válaszolja, egy előnye mégis volt annak, hogy a
liajtók közé tee a lábát, mégpedig az, hogy megismerték egymást, de
szerencsére még idejében észreveszi magát, és lenyeli a flörtölést, ami már
majdnem kiszaladt a száján. A nő egy Woody Allen-filmről kezd el beszélni,
amelyben közpon szerepet töltö be egy li. Van egy másik is, egy Brian
de Palma-film, azzal a nagyon szép nővel, hogy is hívják? A férfi elmeséli,
hogy egyszer olvaso egy regényt, amiben szintén volt egy li. Az a li
kirepült az épületből a tetőn át, és felszállt az égbe.
A li, magyarázza a nő, az utóbbi évzedek legfontosabb közlekedési
eszköze, és a legtöbb ember mégsem tekin igazán annak. A li és az egyre
magasabb épületek közö kapcsolat szerinte igen elgondolkodtató. Nem
arról van szó ugyanis, hogy mivel az épületek egyre magasabbak, egyre
több lire van szükség, hanem arról, hogy az épületek azért lehetnek egyre
magasabbak, mert a liek elég megbízhatóak és biztonságosak. Leveszi a
tűsarkú cipőjét, és akkurátusan a kijelző ala sarokba helyezi. Időnként
valamelyikük megnyomja a vészcsengőt, és nyomva tartja néhány percig.
Amikor elfárad, átadja a másiknak a stafétát, de aztán mindkeőjüknek
elege lesz, és leülnek a földre, egymás mellé. („Egyszer csak értünk kell
hogy jöjjenek, örökre nem maradhatunk i.” „Vagy úgy végezzük, mint a
hajótöröek, akik egymást eszik meg a túlélés érdekében.”) A nő arra
gondol, milyen furcsa, hogy éppen egymás mellé ültek le.
Egy idő után elveszík az időérzéküket. „Ne nézd örökké az órát”, mondja
az egyikük. Pedig nem lenne nehéz követni a percek múlását, hiszen csak el