Quim Monzó - Guadalajara

megtanulta, hogy minden vizsga döntő jelentőségű, sőt ha egy vizsga nem
döntő jelentőségű, az nem is igazi vizsga. Elolvassa mind az öt kérdést, és
megkönnyebbülten sóhajt. Az ötből négyre tökéletesen tudja a választ.
Akár úgy is vehe, hogy legalábbis átment a vizsgán. Hirtelen észreveszi,
hogy már egy ideje a jobb keze ujjaival az asztalon dobol: tatatataa,
tatatataa, tatatataa... Körbenéz, látja, hogy a többi vizsgázó is ideges. A
legtöbben sietve írnak, mintha mindjárt lejárna az idő, elszánt arccal írják
tele a lapokat, egyiket a másik után. Vannak keen, akiken látszik, hogy
erősen törik a fejüket. Abból látszik, hogy a plafont bámulják, és közben
ráncolják a homlokukat, az egyik még a golyóstoll végét is rágcsálja
mindehhez. Az egyik lehajtja a fejét, hogy ne lássa a vizsgáztató, és így meg
tudjon kérdezni valamit a mellee ülőtől: hang nélkül mozgatja a száját,
úgy arkulál, de a mellee ülő nem ér, amit mond. Válaszul megvonja a
vállát, és elhúzza a száját. A másik, aki arkulál, megismétli a szót még
egyszer, és aztán újra. Egészen addig folytatják így, amíg a vizsgáztató el
nem kezd sétálgatni a padok közö. Az, amelyik lehajtoa a fejét, most
komoly arcot vágva kihúzza magát. A komolysága túlzo és árulkodó.
Mintha ő is lebukhatna, a szokatlanul sápadt vizsgázó kihúzza magát, és úgy
dönt, végre hozzálát. Leveszi a tollról a kupakot, és felírja a nevét. Elkezdi
megválaszolni az első kérdést, szép, kerek betűkkel, egyik szót írja a másik
után, hosszú, egyenes sorokban. Amikor befejezi az első feladatot, elkezdi a
másodikat. Néhány sor után azonban újra erőt vesz rajta a gyengeség, és
leteszi a tollat. Kimerült. Az elmúlt néhány nap intenzív tanulása nem
fáraszthaa ki ennyire; talán aól merült ki, hogy gyerekkora óta
folyamatosan csak vizsgáznia kell, egyik vizsga a másik után.
Legalább látszana a vége... De nem, mert ez után a vizsga után jön majd
egy következő, aztán még egy. Tudja, hogy a felkészülés erőfeszítést
igényel, és hogy soha nem elég, amit tud, és amit tud, azt se tudja
megmutatni soha, akár elég, akár nem. Ez a meggyőződés azonban nem
akadályozza meg abban, hogy feltegye magának a kérdést, lesz-e valaha az
életben egy utolsó vizsga. Újra írni kezd, bár nincs sok kedve hozzá. Tudja,
hogy úgyis átmegy a vizsgán, mint mindig. Mert mindig mindenki átmegy
minden vizsgán. Nem azért, mert a vizsgáztatók annyira jóindulatúak, nem,
a vizsgáztatók szigorúak, de ennek ellenére nem ismer senkit (és akiket
ismer, azok sem ismernek senkit), aki megbuko volna. Mindig mindenki
átmegy, mert mindig mindenki lelkiismeretesen felkészül. És mivel mindig