Quim Monzó - Guadalajara

kandalló, benne műanyag fahasáb, mintha égne, a kandalló párkányán egy
ronda, hajráfos nő fényképe. Belép a színész, határozo léptekkel az
asztalhoz indul, de félúton megáll. Mintha meggondolná magát, csent
egyet, majd visszafordul, de aztán megint megáll, megint csent, és
megint elindul az asztal felé. Így akarja kifejezni, hogy milyen
kétségbeese, bizonytalan, és mennyire aggódik. Jobb kezét az asztalra
teszi, és végül, miután kivárta a megszabo időt, elkezdi mondani a
monológot. Nem siet, telt hangon, jól érthetően, meghatóan mondja. A
monológ hosszú, a szerző azért írta bele a darabba, hogy a szereplő
elgondolkodjon azon, hogy a létezés sivár, hogy eddig milyen kétes értékű
életet élt, hogy milyen elkeserítő az elkövete hibák felismerése, és a
tudat, hogy eltékozolta az életét. Mindebből egyenesen következik, hogy a
színész (miközben mondja tovább a szöveget) elgondolkodik rajta, hogy
valóban milyen elkeserítő annak a felismerése, hogy mennyi hibát
követünk el, és (miközben felsorolja a szerepe által elkövete hibákat)
végiggondolja azt is, hogy ő milyen hibákat követe el élete során. A
legutóbbi hiba kétségtelenül az a szerep, amit ebben a színdarabban
játszik, és ez egyre jobban elkeserí. Akármilyen tapasztalt színész, nem
könnyű egyszerre követni a szöveget és közben elkalandozni. Valójában
inkább a szerepre kellene koncentrálnia, és a dilemmákat későbbre hagyni.
De nem megy. Egyre jobban unja ezt az egészet, és egyre kevésbé tudja
elviselni ezt a darabot, még soha nem fárasztoa ennyire egyetlen szerep
sem. A közönség lelkesedése sem segít. Ő tudja, hogy a darab egy blöff.
Kezdetben ő sem tudta, teljes meggyőződéssel hi benne. És hogy örült a
szerepnek! Emlékszik a napra, amikor megkeresték vele, arra a délutánra,
amikor egy ültő helyében elolvasta elejétől a végéig, és már hívta is a
rendezőt, még aznap este, hogy a legnagyobb örömmel elfogadja a
szerepet. Most azonban minden előadás ala újra és újra rá kell jönnie,
hogy a jól csengő szavak mögö szinte semmi nincs. Akárhogy dicsérik is
(szokatlan egyetértésben) a krikusok, miután elemzik innen nézve is, meg
onnan nézve is, akárhogy tele van minden este a nézőtér, akármennyire
próbálják meggyőzni őket, hogy menjenek a darabbal külföldi turnéra, ő
akkor is laposnak és üresnek látja. Mindenkinél jobban ismeri a darabot. A
próbákat nem számolva (pedig az is hónapokig tarto)
kilencszázhuszonháromszor játszoa már el. A mai a
kilencszázhuszonnegyedik. És kilencszázhuszonnégy előadás után az ember