Quim Monzó - Guadalajara

vagy hogy kilakoltaak volna embereket, vagy hogy éheztek volna (ahhoz
már hozzá voltak szokva évzedek óta), hanem inkább az állandó
idegfeszültségből, a feltételezések által felkorbácsolt indulatokból, a
hiábavaló igyekezetből, hogy kiderítsék, mi is történik valójában. Hónapok
teltek el az újabb feltevések értékelésével, és azután megint csak ugyanoda
jutoak: mintha valaki gúnyt akarna űzni belőlük: az információk hiánya
mia minden, amit megfogalmaztak, újra megkérdőjeleződö. A többi
ország pedig, közeliek és távoliak egyaránt, teljesen elhatárolódo, a
szolidaritás legkisebb jelét sem mutaák. A külvilág hűvös közönye is egyre
jobban megviselte őket.
Vajon örökké fog tartani ez a háború? Volt már olyan, hogy egy háború
száz évig tarto, a történelemkönyvek pedig szinte beteges egykedvűséggel
beszélnek róla, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga le volna.
Ahhoz, hogy a mostani ahhoz a háborúhoz lehessen fogható, még hiányzo
kilencvennyolc év. Az emberek alkalmazkodóképessége csodálatos. A nem
túl fényes kilátásokat tudomásul véve a szülők megtanulták az ado
életkörülményekre nevelni a gyermekeiket. A generációk egymást köveék,
és az állapotok tudatában lévő honpolgárok közö a soha véget nem érő
háború túléléséhez szükséges trükkök apáról fiúra szálltak. A legfontosabb
ezek közül a trükkök közül az volt, hogy hallgatni kell és őrizni a látszatot,
ahogy a többi honpolgár is teszi, teljes nyugalmat színlelve.
Egy nap, amikor az állapotok tudatában lévő fiatalabb honpolgárok már
azt sem tudták eldönteni, pontosan melyik évben is kezdődö az egész
(természetesen az enciklopédiák és a történelemkönyvek sem segíteek,
hiszen ezek az évek békés, konfliktusoktól mentes periódusként szerepeltek
mindenü), egy különösen lázadó szellemű és öntörvényű fiatalember
berúgta a kávézó ajtaját, ahol keddenként és csütörtökönként összegyűltek
az emberek, hogy megtárgyalják a legújabb fejleményeket, odalépe az
asztalhoz, ahol mindenki úgy te, mintha mi sem történt volna, és
bejelentee a hírt, miszerint 5 óra 34 perckor ugyanolyan váratlanul, mint
ahogy elkezdődö, a háború véget ért. A vidámabb természetű és naivabb
honpolgárok megkönnyebbülten sóhajtoztak, voltak azonban, akik
gondterhelten hajtoák le a fejüket. Ők tudták, hogy bár a háború is elég
kemény dolog, a háború utáni időszak azonban még keményebb, és hogy a
béke (amit ki tudja, milyen feltételekkel írtak alá, és hogy milyen
következményekkel jár majd a honpolgárokra nézve, mert az ilyesmiről a